Másnap reggel elkezdtünk ismerkedni Moszkvával. Azt szokták mondani, hogy a turistáknak csupán néhany napjuk van arra, hogy megnézzék azokat a nevezetességeket amiket a helyi lakosok egész életükben nem tudnak megnézni. Hát van benne valami. Ez a szűk 2 hét tényleg egy nagy rohanás volt. Hol is kezdhette az ember a nevezetességeket ha nem a Vörös téren? A mauzóleum előtti több száz méteres sor ugyan kissé elriasztott bennünket, már majdnem megfutamodtunk, de az ukrán vezetőnk megnyugtatott bennünket, hogy nyugi, gyorsan megy ez, hamarosan bent leszünk. Hát ha hamarosan nem is, de 2 óra múltán igen. Előttünk feküdt Vlagyimir Iljics, személyesen. Kissé sötét volt bent, nem sokat láttunk belőle, de azért azt láttuk, hogy valaki fekszik valami ravatal félén. Egy fejet meg 2 kezet, mindenképpen jól láttunk. A körülmények kicsit nyomasztóak voltak, körülöttünk katonák szúrós szemmel kémleltek bennünket nem akarunk-e kárt tenni a nagy kommunista ideológusban, az emberiség jótevőjében. Ebben a nyomasztó, bizalmatlan légkörben nem csoda, hogy egy évvel később mikor évfolyamtársamhoz Benzához odalépett egy kiskatona, rémülten emelte égbe mindkét kezét, amitől még jobban kidudorodott az a kis pálinkás üveg, amiben egy kis vodka volt tisztán egészségügyi okból. Fájt ugyanis szegénynek a foga és ezzel a vodkával öblögette időnként. Hát ezzel nagy kárt nem lehetett volna elkövetni az emberiség jótevőjében, de biztos ami biztos alapon elvették. Ezután még elvonultunk a Kreml fala mellett, igaz már kissé türelmetlenül, mert mindenkinek WC-re kellett volna mennie. Kinek kisebb, kinek nagyobb dologban. Nem mindenki bírta ugyanis jól az orosz higéniás viszonyokat, még egy hónap Kazahsztán után is akadhattak gondok egy kollegiumbeli sztalóvajában (menzán) elköltött reggeli után.

A mauzóleumot és a szovjet nép nagy halottait magunk mögött hagyva rajtaütésszerűen elfoglaltuk a GUM áruház melletti nyilvános WC-t és boldogan könnyebültünk meg. Megfordult egyébként a fejünkben másfajta elfoglalás is. Jürgen barátommal - aki az NDK-beli Magdeburgból érkezett tehénistállót építeni a nagy Szovjetunióba - jót nevettünk azon, hogy ha 1941-ben nem sikerült elfoglalnunk a Vörös teret most éppen megpróbálhatnánk. Hiába a német-magyar fegyverbarátság nyomai még évtizedekkel később is fellelhetők népeink között.

Ezután még mielőtt bevetettük volna magunkat a Kremlbe kisérőink egy rövid látogatást engedélyeztek a GUM áruházban, ahol láthattuk a szocialista kereskedelem monumentális megtestesítőjét. Láttuk milyen az amikor egy gigantikus áruházban hatvan helyen árulják ugyanazt a néhány terméket, vevő alig van és közben az eladók meg halálra unják magukat és azt a pár vevőt meg aki betéved gorombaságokkal próbálják elriasztani.

Innetől fogva teljes filmaszakadás, nem emlékszem semmire. Valószínűleg azért mert azóta sokszor mentem végig ugyanazokon a látnivalókon Moszkvában és csak azokra emlékszem amihez valami élmény is köt. Valószinűleg alaposan megnéztünk mindent a Kremlben, aztán elképzelhető, hogy voltunk a Tretyjakov képtárban, a Forradalom múzeumában, a Lenin múzeumban, az Osztankinói TV-toronyban meg még ki tudja hol. Lehet, hogy esténként szinházba vittek bennünket, bár ennek azért kicsi a valószínűsége. Summa summárum, mindent megmutattak amit Moszkvában meg lehetett.

Egy dologra viszont nagyon emlékszem. A Szokolnyiki park mellett volt egy kollégium, ott laktunk. Aztán egyszer hazafelé menet a trolin nem stimmelt valami. Talán nem volt jegyünk, elfogyott és nem pótoltuk? Nem tudom már. Viszont ott bénázgattunk, hogy mi legyen. Mellettünk néhány lányka állt. Mi ugyan magyarul beszéltünk de megértették mi bajunk van, gondolom abból is, hogy nem kezeltünk jegyet. Ők segítettek abban, hogy a sofőrnél aztán vehessünk. Természetesen nem én lettem volna én ha ezután megköszönöm a segítséget aztán folytatjuk a vihorászást ott ahol abbahagytuk. Én bizony megéreztem a nyelvgyakorlás lehetőségét és szóba is elegyedtem az egyikkel.

Beszélgettünk, aztán mivel ugyanott laktak mint mi együtt mentünk a kollégiumba is. Aztán úgy éreztem ha már ilyen messzire eljöttem csak gyakorolni kellene ezt a nyelvet. Így aztán vacsora után újra találkoztunk és elsétáltunk a közeli Szokolnyiki parkba. Jó kényelmes padok hívogatták a szerelmeseket ha már kicsit elfáradtak a sétálásban. Mert mi akkor már igen szerelmesnek éreztük magunkat. Éjfél tájban túl voltunk az első csókon, aztán a másodikon, harmadikon is. Nem számoltam, de éjjel egykor 3 rubelembe került, hogy nagyobb cirkusz nélkül bejussunk a kollégiumba. Aztán másnap alig vártam, hogy vége legyen a hivatalos programnak és újra találkozzunk. Fülig szerelmes voltam. Mondjuk ezen nem csodálkoztam. Szép lány volt ez a Tánya. Egy fejjel ugyan kisebb volt nálam, de mindenből arányosan volt ellátva ami egy nőt nővé tesz. Szép hosszú haja majdnem a derekáig ért. Grúziában éltek a szülei, ő Moszkvában tanult. Nem grúz volt hanem ukrán. Csak ott éltek, ott nőtt fel egy kis városban. Te Úristen, de sokszor leírtam ennek a városnak a nevét a borítékokra miután hazatértünk. Egy évig írtam a szerelmes leveleket, hetente hármat-négyet is. És ugyanilyen gyakorisággal jöttek onnan is a levelek. Délutánonként a Hadrovics-Gáldi (magyar-orosz szótár) két kötetét forgattam, hogy minél szebb szerelmes leveleket írjak. Tényleg nagyon oda voltam érte. És már azon járt az eszem, hogy fogok kijutni jövő nyáron is Moszkvába.

De ez még kicsit odébb volt. Egyelőre a második napunkat töltöttük el együtt. Stílszerűene a Szokolnyiki parkban zártuk a napot, igaz kicsit későbben. Bár az is igaz, hogy már 3 rubel helyett 5 rubelért jutottunk be a kollégiumba. Ha sokáig maradtam volna Moszkvában úgy jártam volna mint az egyszeri lump, aki egyre később járt haza, végül azt vette észre, hogy akkor fekszik le mint a többi rendes ember. Dehát nem tudtam sokáig maradni mert harmadnap este indultunk Leningrádba. A pályaudvaron behúzódtunk egy eldugott sarokba, hogy kellő nyomatékot adjunk ígéretünknek: csak egymást szeretjünk és vissza jövök ha törik, ha szakad. Hát vissza is mentem, igaz csak egy év múlva. És akkor itt folytatom legközelebb.:)