Moszkvában ha nem volt vendégségben az ember háromféleképpen ehetett főtt ételt. Bemehetett például egy közönséges sztalóvajába, ami nagyjából a mi önkiszolgáló éttermeinknek felelt meg. Hát itt túl sok jóra nem számíthatott az ember. Káposztaleves, esetleg valami másfajta leves amikre nem is emlékszem, aztán fasírt, pörkölt grécskával (kásával) meg még egy-kétféle dolog aztán kész. És kompót a végére. Ha nem volt csütörtök. Mert ha csütörtök volt akkor halnap volt. Mint tudjuk a hatalmas Szovjetunió még hatalmasabb tengerekkel rendelkezett. Gondolom nem fogyott a hal úgy ahogy kellett volna, hús meg nem volt elegendő, feltalálták hát a halnapot. Ilyenkor minden állami cég (de nem is volt más) étteremvezetője köteles volt csak halételeket kínálni. Fogyott is a hal rendesen. Igaz voltak akik nem túl nagy örömmel ették ezeket a halételeket, de ették mert nem volt más. Alternatíva volt még az íróasztalnál bekapni néhány apró csokoládé darabkákat - amiket arrafelé konfetinek neveztek -, aztán este jól bevacsorázni otthon. Amitől aztán szépen gyarapodott a súlyuk. A férfiak aztán valahogy lekocogták az így felszedett kilókat, az asszonyok valószínűleg nem mert elég sokan kicsit túlsúlyosak voltak - hogy finoman fogalmazzak - már a középkorú asszonyok közül is.
De messzire elkanyarodtam a sztalóvajáktól. Szóval nem voltak ezek túlzottan vonzó helyek, higiéniailag sem, így aztán a magunkfajta nyugatról jött ember nemigen élt az étkezésnek eme lehetőségével.
Színvonalban sokkal jobbak voltak az éttermek. De hát oda meg nem lehetett bejutni. Az azóta már elhunyt moszkvai barátom (akinek esküvőjén kissé elhajoltam) egyszer azt mondta a feleségének, hogy "...születésnapod van Olja drágám, ezen a napon nem kell főznöd, elvisszük kedves barátunkat egy vendéglőbe". Máig sem értem miért viselkedett az én társadalomtudós professzor barátom, a filozófia doktora úgy mint egy nyeretlen kétéves. Neki aztán igazán tudnia kellett volna mibe vág bele. Na mindegy. Elindultunk gyalog a Gorkij proszpekt (sugárút) elejétől felfelé a Belorusz pályaudvar felé, közben megpróbáltunk bejutni minden étterembe ami utunkba esett.
Azokban az időkben a Szovjetunóban mindennek olcsónak kellett lenni, hogy a dolgozó nép úgymond meg tudja fizetni. Ami végül is jó dolog a nép államában. Igen ám, de ha olcsó akkor "...apukám nem főzünk itthon, elmegyünk vendéglőbe" - mondja teljes joggal a ház asszonya, akár minden hétvégén. Csak hát ehhez millió étterem kellett volna. Az meg nem volt. Így aztán szigorú ajtónállók szoktatták le az embereket a vendéglőbe járásról. De voltak azért kitartóak is, akik 2-3 óra multán bejutottak végre, ahol szigorú pincérnők jelölték ki helyüket egy olyan asztalnál ahol még volt hely. Mármint az asztalnál. Mert egyébként a teremben rengeteg hely volt. Mondjuk harmada üres volt. És nem volt ember aki szóvá tette volna mert annak bizony szigorú következményei lettek volna. Főbelövésről már nem volt szó, de elképzelhető, hogy huligánkodásnak minősült volna a dolog annak minden hátrányos következményével. Aztán voltak a kevésbé balekok is akik adtak egy cservonyecet (10 rubelest) az ajtónállónak és pár perc múlva bent voltak. A kint maradók természetesen ezt is birkák módjára tűrték.
Hát ilyen körülmények között szánta rá magát az én Borisz barátom, hogy tehermentesíti asszonyát és a külföldi barátot vendéglőben lakatják jól. El is indultunk felfelé a Gorkij sugárúton. Kezdtük az Inturiszt szállóval, aztán egy másikkal egy kicsit arrébb, majd elérkezve az Aragvihoz - a grúz étteremhez - az én barátom már kissé idegesen nézett fel Moszkva alapítójának lovas szobrára. Mondanom sem kell, hogy ide sem jutottunk be mint ahogy a Pekingbe sem. És egyáltalán sehová nem engedtek be bennünket. Borisz barátomnak biztos elvei voltak (pénze lett volna) ezért nem is próbálkozott az ajtónálló megvesztegetésével. Végül 3 óra séta után kellően idegesen és farkaséhesen beültünk egy taxiba és fél óra múlva már a ház asszonyával együtt mértük fel mit lehetne enni. Találtam egy darab isteni illatú és ízű sült angolnát, a mélyhűtőben volt egy kis marhahús, csináltunk belőle egy csomó hagymás rostélyost jó sok sült hagymával (én irányítottam), mellé egy csomó rósejbnit és degeszre ettük magunkat. Vodkával meg öblögettük, ahogy illik. Közben pedig elméláztunk a moszkvai vendéglői helyzetről meg a világ folyásáról.
Egyébként régebben, úgy 35 éve jobb volt a helyzet. Mi magyarok szívesen mentünk el a Petrovkán található Budapest étterembe. Viszonylag hamar bejutottunk (igaz, ebben az útlevelünk is segített) és ha nem is magyar ételeket ettünk de legalább hasonlítottak rá. Bár én mindig inkább helyi ételeket ettem szívesebben, de akik velem voltak már nem feltétlenül.
Azt írtam 3 lehetőség volt. Valóban így van. Ez volt a második. Hogy mi volt a harmadik elmesélem legközelebb.:) Na az aztán tényleg fantasztikusan jó volt.
