Ma Mályiban voltam. Szép idő volt, bár néha elborult kicsit. De azért összességében végig sütött a nap. A kiruccanás előzménye volt, hogy ahogy nézegettem itt a városban a füves részeket egyre inkább úgy éreztem, hogy menni kéne a telekre is füvet nyírni. Tegnap nem tudtam, temetésen voltam Tatabányán, maradt a mai nap. Kinéztem magamnak egy buszt, pakoltam egy kis ennivalót, Morzsira is gondoltam. Betettem egy kis házi parasztkolbászt, ideje volt már elkezdeni enni, itt-ott kicsit megkapta már a penész, meg egy kis sült májat. Reggeliről maradt néhány aprócska falat. Még nem tudtam melyiket eszem én melyiket Morzsi, de gondolom nem húzza el a száját a sült májra sem. A kolbászban valahogy biztos voltam, hogy megeszi.:) Aztán mikor a buszmegállóból kiértem a telekre jó néhányszor megnyikorogtattam a kaput, hogy hallja itt vagyok. Hát vagy nem hallotta, vagy csak a trabira tudott beindulni, de elmaradt a boldog rohanás. A legrosszabbra gondolni sem mertem, hogy már nem jelentek neki semmit. Megtehettem volna, hogy megteszem azt a bizonyos 70 lépést, hogy láthasson de letettem róla. Van gazdája, én csak vendég vagyok Mályiban, nem akartam újra összezavarni pici lelkét. Így aztán nekiláttam a fűnyírásnak mert igencsak gyülekeztek a sötét felhők felettem. Mikor végeztem a kerítésen belüli résszel egy kis szünetet tartottam, mondhatnám ebédszünetet. Megettem a 2 darab májat. Úgy gondoltam a kolbász jobban eláll hűtő nélkül. Aztán szépen lenyírtam a külső részt is, ami igazából nem is az enyém de majd' 20 éve egyedül én járok keresztül rajta így nyírom azt is.

Ezután következett a jól megérdemelt pihenés. Kiültem a napra olvasgatni. Egy kézirattal kezdtem, szülőfalumról szólt, nemrégiben kaptam kölcsön, szívesen elolvastam. Az én falum egy bányász falu a Mátra nyugati lábainál, nagyon régen kezdődött ott a bányászkodás. Nem köntörfalazok itt tovább, az én falumat Rózsaszentmártonnak hívják.

Aztán ahogy olvasgatom eljutok oda, hogy 1959. novemberében egy szénpor robanás következtében 31 bányász halt meg a közeli X-es aknában. Leteszem a kiprintelt lapokat és magam elé idézem azt a novemberi reggelt.

Az éjszakás műszakban történt a baj. Normálisan az emberek már fél 7 felé otthon voltak, most meg mikor mi suttyó gyerekek fél 8 tájban elindultunk az iskolába az utcán a szomszédban lakó barátom kisírt szemű anyjával találkoztunk, aki nem is tudta mit csináljon: gyerekét lássa-e el aki iskolába indult vagy rohanjon a bányához mint más asszonyok tették akiknek szintén nem jött meg az emberük. Szegény csak ott téblábolt az úton mint egy tébolyult, mi meg gyerekek csendben lapítottunk, ha nem is tudtuk biztosan mi történt de éreztük nagy a baj. Aztán néhány óra múltán megtudtuk. Gyász borult a környező falvakra is. A mi falunk 3 bányászt veszített el, úgy hallottam a szomszédos Szűcsiben 12 egyforma koporsót ravataloztak fel, Ecséden is valahogy így volt az áldozatok száma. A bánya fizetett mindent, temetést, sírkövet, segélyt az özvegyeknek. De fizethette, a bajt nem lehet pénzzel feledtetni. Barátom és húga árván nőtt fel, édesanyjuk soha nem ment többé férjhez. Mi gyerekek is éreztük a bajt de a kíváncsiság is nagy volt bennünk. Temetést idáig is láttunk eleget de a sok embert érintő tragédia megérintett bennünket. Az elhunytakat a háznál ravatalozták fel, ott búcsúzhattak el tőlük a rokonok, falubeliek. Mi is beóvatoskodtunk, bár sok keresnivalónk nem volt ott, de a kíváncsiság nagy úr. Nem küldtek el bennünket, megnéztük hát mi is őket. Amire ma is emlékszem azon túl, hogy fiatal emberek voltak: arcuk pirospozsgás volt mintha élnének. Szüleimtől tudtam meg, hogy akik szénmonoxid mérgezésben halnak meg nem sápadtak mint általában a halottak hanem ilyen pirosasak. Aztán 1972-ben negyedévesként megtudtam a tudományos magyarázatot is, hogy a szénmonoxid leköti a vér hemoglobinjét és ez az oka. Mint írtam a bánya fizetett mindent. Mikor mindenszentekkor otthon voltam láttam a sírköveket, majdnem 50 év múltával is úgy állnak mint mikor elhelyezték azon a ködös, hideg november végi napon.

Sanyi bácsit - a hármak egyikét - jól ismertem. Ő volt az aki felültetett bennünket ötünket az istállóban a Csimbire - egy szép barna lóra - és aztán a Csimbi gondolt egy nagyot és kicsit megrázta magát, mi meg hullottunk lefelé mint az érett gyümölcs egyenesen a ganéba. Amit még el is viseltem volna de velem hullott a nyalókám is amit anyámék hoztak az apci vásárból egy fél órája. Ordítottam hát mint a fába szorult féreg, anyám meg nem sokat vacilált, lemosta gyorsan vízben, aztán nyaltam tovább. Van egy érzésem ezt már leírtam, gyorsan megkeresem hol van. Megvan, itt olvasható.

Van egy másik emlékem is. Akkortájt az üzemekben alkalom nyílott kicsit fusizgatni is. Ez azt jelenti, hogy mikor nem volt munka az emberek akkor sem ültek tétlenül hanem ezt-azt csinálgattak. Az én barátom apja egy igazi szekeret barkácsolt olyan hatos vagy hetes gömbvasból. Hát kinek másnak mint a gyereknek? Tologattuk is mi boldogan néhány napig aztán kicsit unalmas volt ez a tologatás, úgy gondoltuk kéne valamit újítani. Egyikünk bedobta, hogy akkor villamosítsuk és majd magától megy. Majdnem azt írtam, hogy az ötlettől felvillanyozódtunk, de a lényeg valóban ez volt. Gyorsan kerítettünk 2 drótot rákötöttük a kocsira és zsupsz bele a végüket a konnektorba. Az volt a szerencsénk, hogy mindkettőt bedugtuk, mert így kiment a biztosíték (még az oszlopon is) és nem csapott agyon bennünket az áram. Úgyhogy tulajdonképpen olcsón megúsztuk mert a pofonok ugyan kilátásba lettek helyezve de mi elszaladtunk és néhány napig a lábunkat sem tettük a portára. Hogy barátom - aki ezt már nem tehette meg - mit kapott nem tudom.

És bár látom hosszú lesz ez a mai írás, még egy dolog ide illik. Egyszer - talán harmadikosok lehettünk - úgy éreztük, hogy most már ideje rászoknunk a cigarettára. Pénzünk nem volt, hogy vegyünk, de nem is izgattuk magunkat. Szép nagy levelek hullottak a vadgesztenye fákról az udvarban, jó lesz az, - gondoltuk. Így is lett. Összegyűjtöttünk jó sokat és elbújunk agy korábban már földbe ásott lyukba aminek tetejét deszkákkal, földdel és levelekkel fedtünk be. Igazán jól sikerült álcázni magunkat. Aztán a gesztenyefa leveleiből és a Népszabadság vezércikkéből sodortunk cigarettát és el is kezdtük szívni. Szívtunk meg könnyeztünk, de nem sokáig kellett szenvednünk mert a szülők hamar észrevették, hogy füstöl a föld, így aztán kihúzogattak bennünket a föld alól, kaptunk egy-egy nyaklevest (taslit) és örültünk, hogy végre levegőt kapunk.

Hát jól elkanyarodtam Mályitól az már igaz. Nincs is már sok hátra. Mikor jöttem el, hát látom, hogy Morzsi amúgy öregesen fut keresztül a szomszéd telken felém, mögötte meg egy fiatal erőtől duzzadó de méretre kicsit nagyobb kutyus. Rögtön tudtam, hogy a tavalyi 4 közül lehet az egyik. A kicsit még soha nem láttam. Igen szép kutya lett, mint a másik 3 testvére is. Megörültem nekik nagyon, bár Morzsi elég visszafogott volt. Egy kis dörgölőzés, egy kis kéznyalás részéről, simogatás részemről, de olyan tartózkodó volt az egész. Ezért aztán úgy döntöttem nem érdemes lekésnem a buszt, a kolbászt sem vettem elő, egy búcsúsimogatás után engedelmesen megfordultak és futottak haza. Mint ahogy én is elindultam a buszhoz. :(