Újabban néha rám jön az álmosság így kora délután. Megvolt az ebéd, jófajta metrós pacal, kenyérrel. Nem szoktam én pacalt kenyérrel enni, csak mikor kinyitottam a konzervdobozt akkor láttam, hogy ez bizony nem babfőzelék, mint amire eredetileg számítottam. Mindegy már - gondoltam én, nincs ebben annyi zsír, hogy nagyon elcsapná a hasam. Mennyiségre sem túl sok, egy kis barna kenyérrel gyorsan be is bekanalaztam.

Nem tudom írtam-e már, miért vagyok én ilyen sanyarú koszton itt a tanszéki szobámban? A válasz roppant egyszerű. Annyi időm nincsen, hogy elmenjek a menzára ebédelni. Csak az oda-vissza út van vagy 30 perc, aztán egy kis sorban állás meg maga az evés, hát ez nagyjából egy óra. Hát annyi nincs, nem is volt. Mikor 1990-ben kórházban voltam és azt mondták jó lenne ha leadnék pár kilót akkor a tanszéki lányok mondták, hogy majd eljárok velük ebédelni a menzára és szépen lefogyok. Jó ötletnek látszott, a menzán még senki nem hízott el. Kivéve engem, mert - mivel még a legrosszabb dolgokat is mind elpusztítottam - elkezdtem hízni egy idő után. Naná, hogy sürgősen abbahagytam a menzára járást. Csak akkor megyek ha valami vendéget akarok megebédeltetni, csak egy úgy egyszerűen, minden felhajtás nélkül. Ilyenkor eszem valami finomat aztán megállapítom, hogy ide még majd visszajövök időnként enni valami fincsi dolgot, aztán a következő vendégig semmi. Csak a metrós ételkonzerv. Ami végül is praktikus dolog. Az ember beakasztja az ujját, meghúzza mint a kézigránátot élesítettük annak idején a seregben és már nyitva is van. Aztán egy jénaiba beleöntve 2 perc mikróban való melegítés után már ehető is. Nagyon nem is ül le vele az ember, mert akárhogy vigyáz csak-csak megjelenik egy-egy pötty a klaviatúrán vagy a monitoron. Így aztán állva bekapja az ember és folytatja ott ahol abbahagyta. Ilyenkor azért irigylem a régi professzor urakat. Ahogy hallom délben hazabuszoztak ebédelni, kicsit szundítottak aztán 4 felé visszajöttek és dolgoztak nyugodtan este hétig, nyolcig. Már aki itt lakott Miskolcon. Az én első főnököm pesti ember volt, hétfőn délelőtt jött, péntek délben ment. Közben meg a szobájában élte életét. Persze őrá is rájött az álmosság ebéd után, szundikált is, de csak úgy a díványon ülve.

Egyszer egy idősebb kollégával ebéd után mentünk be megbeszélni valamit. Az idősebb kolléga vezette fel a kérdést, én csak olyan kísérőféle voltam. Ennek megfelelő komolysággal. Elkezdte az idősebb kolléga, szinte ezzel egy időben ereszkedett alá főnököm szemhéja is, hogy aztán szeme egy milliméternyi résen nézzen kifelé. Aztán mint aki elröstellte magát, hirtelen szétnyílt a rés, hogy ezt követően már erőteljesebben és hosszadalmasabban maradjon zárva. Ránéztem az idősebb kollégára. Éreztem a konfliktus helyzetet: ha abbahagyja nyilvánvalóvá válik a tény, hogy főnökünk jóízűen alszik. Ha nem, mi válunk nevetségessé hiszen egy alvó emberhez beszélünk. Rövid szünet után idősebb kolléga határozottan folytatta mondanivalóját, én meg csak nehezen tudtam visszatartani a nevetést. A konfliktust egy újabb kolléga jövetele oldotta fel mert erre főnökünk felriadt és már nem is aludt el többet. Mi meg mondanivalónk végeztével megkönnyebbülten távoztunk a főnöki szobából.

Hát ez jutott nekem eszembe itt ebéd után. Közben meg fel is ébredtem.:)