Hát nem egy blikfangos cím, az már igaz. De nem vagyok én sem Blikk, sem Bors. Az enyém egy jól konszolidált blog, úgyhogy nem is bánom. A bejelentés pedig az volt, hogy Tasnádi Péter, Pécs polgármestere nyilvánosan tájékoztatta a közvéleményt, hogy daganatos betegségben szenved, viszont jó esélyekkel rendelkezik a felgyógyulásra. E helyről is kívánok teljes gyógyulást a polgármester úrnak. Bátor cselekedet volt kiállni, de egy politikusnál tényleg nem tekinthető magánügynek a dolog. Főleg nem ha 2 év múlva Pécs a világ kulturális fővárosa lesz és ahogy olvasom tennivaló még akad bőven.

A bejelentés viszont alkalmat adott a Médiának, hogy előrángassanak néhány államférfit akik szintén valamilyen hasonló kórral küzdöttek. Sajnos nem találtak elég daganatos betegségben szenvedőt, így aztán még szegény Kennedy elnökről is elmondták, hogy súlyos beteg volt, ájulásos rohamokkal küzdött. Hát nem tudom, biztos így van, én őt azért mindig nagyon egészségesnek láttam. Kivéve persze a sajnálatos dallasi lövöldözés után. És mindig irigyeltem bájos feleségét. Szép asszony volt ez a Jacqueline Kennedy. Aztán kiábrándultam ebből a szép özvegyből mikor összeszűrte a levet egy gazdag göröggel. Nem hozzávaló volt, bár a hatalmas vagyona valamit szépíthetett rajta ha a szép özvegy hozzáment. Na de hagyjuk az asszonyokat, térjünk vissza a Média által felsorakoztatott beteg államférfiakhoz.

Mint írtam nehézségekkel küzdhettek ezen a téren, pedig még a néhány éve elhunyt horvát miniszterelnököt - Franjo Trudjmant - is említhették volna aki viszont tényleg rákban szenvedett. De nyilván nem jutott eszükbe. Eszükbe jutott viszont Leonyid Iljics Brezsnyev, vagy ahogy akkortájt mondtuk egymás között, Brezsnyev elvtárs. Hát bizony Brezsnyev elvtárs igencsak kakukktojás itt, mert neki nem volt rákja meg egyebe. Ő egyszerűen csak gyógyszerfüggő és öreg volt, ebbe halt bele.

Amikor a halálát bejelentették éppen bent bóklásztam a moszkvai egyetemen és az egyik barátom szólt, hogy menjek vele és hallgassuk meg a híreket. Felmentünk a tanszékére, hamarosan 11 óra lett és felhangzott a jól ismert bemondó hangja amint hangjában mélységes szomorúsággal tudatta a néppel, hogy 75 éves korában elhunyt Leonyid Iljics Brezsnyev. A Moszkvában kifüggesztett Brezsnyev képek száma és négyzetmétere után azt gondolhattam volna, asszonyok és lányok nyeldesik majd könnyeiket, a férfiak meg komoran néznek maguk elé, tekintetükben a "Mi lesz most velünk?" kétségbeesésével, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Az asszonyok tovább teázgattak mintha azt mondták volna be, hogy a "Kis föld", meg a "Nagy föld" után megjelent a "Legnagyobb föld" címú bestseller is az első titkár tollából, és amiért mellére tűzték az ötödik arany csillagot is. Ami egyébként kissé nehéz dolog volt, mert már elég kevés hely volt a mellén, de megoldották azzal, hogy levettek néhány kisebb jelentőségű jelvényt. Tehát az asszonyok teázgatva beszélgettek tovább, néhány kolléga újságot olvasgatott mi meg barátommal hallgattuk a híreket. Ők nyilván már korábban tudták. Úgy éreztem az illem azt kívánja, hogy szomorkodjak egy kicsit. Hát néhány percig magam elé néztem én is, és azon járt az eszem, hogy nem igaz, hogy nincs egy másoló gép az egész egyetemen, hát nehogy már kézzel másoljak le 3 oldalnyi filozófia vizsgakérdést. Akkortájt nálunk a mi egyetemünkön már minden tanszéken volt valami másológép. Ez a kódexmásolói perspektíva eléggé szomorúvá tett, így aztán nem volt nehéz kicsit úgy kinézni mint akit a pótolhatatlan főtitkár váratlan halála sújtott volna porig. Néhány perc múltán oda sündörögtünk az asszonyokhoz és kaptunk mi is teát. Alkalmazkodva a többiekhez vidám adomákkal szórakoztattam az egyre népesebb társaságot, akik többször is bedurrantották a szamovárt amíg ott voltam, hogy legyen elég teavizünk.

Aztán teltek a napok és a Politikai Bizottságban eldőlt, hogy ki fogja felügyelni a temetési előkészületeket. Ez a személy lett később az új főtitkár és ez később szokássá is vált. Ez - mint tudjuk - Jurij Andropov lett, aki 1956-ban nálunk nagyköveteskedett, egyébként meg a KGB elnöke volt. Hamar elment ős is, a nép meg igazából még meg sem tudta kedvelni az újfajta vodkát - az Andropovkát - amikor ő is meghalt. Izgatottan figyelte a világ ki fogja felügyelni a temetési előkészületeket az első titkár elvtárs méltó módon való eltemetéséhez. Ez azért volt fontos mert tudtuk ő lesz az utód is. Egy idősebb elvtárs, bizonyos Konsztantyin Csernyenkó lett a kiválasztott. Hát elég rossz ómen a korábbiakat szemlélve de legyen ez az ő baja - gondolták az emberek. Ma úgy mondanánk be is jött, hamarosan ismét temetésre került sor Moszkvában. A világ lassan kezdte megszokni a dolgot, egyesek kíváncsian tanulmányozták a Politikai Bizottság névsorát különös tekintettel az életkorokra. Csak akkor hagytak fel ezzel, amikor a hírügynökségek világgá kürtölték, hogy a temetésért az eddigiekhez képest egy a sorból kissé kilógó fiatal politikus, egy az eddigiekhez képest sihedernek tekinthető bizonyos Szergej Gorbacsov felel. Telt-múlt az idő, a világ örömmel konstatálta, hogy ezentúl temetések helyett ismét a május elsejei felvonulások képeit repítik világgá a közvetítő láncok Moszkvából. Nem is volt baj, az ott lobogtatott papírból készült virágok és csokrok - ízléstelenségük folytán - igazi szovjet kuriózumnak számítottak. Eljött hát a béke és a tartós nyugalom ideje.

Ez a Gorbacsov meg elkezdett felrúgni évtizedes szokásokat. Mindenekelőtt eltüntette a boltok polcairól az Andropovká-t és társait. A szovjet asszonyok újra bizakodva néztek a jövőbe. Moszkva utcáit újabb szódavíz automaták lepték el. A rendőrök részegekre vadásztak, a vodkagyárakat átépítették kijózanító állomásokká. Szóval új világ kezdődött. Voltak ugyan akik méltatlankodtak, hogy "...hát olyan részeges ez a mi népünk, hogy az egész világ előtt kell csúffá tenni?". De őket elnyomták az új szelek rajongói. Az eredményt ismerjük.

De térjünk vissza Brezsnyev elvtárshoz. A temetést a kollégiumban néztem meg a klubszobában többed magammal. Külföldi egyedül voltam. Hát vidám kis tévézés volt. Nem nagyon érződött, hogy temetést látunk. Jól elvoltunk. Megvitattunk amit láttunk. Az özvegy az ottani szokásoknak megfelelően búcsúzásképpen ajkával érintette párját, nekem ez a hitvesi csók kicsit hosszúnak tűnt, de megismerve a Brezsnyev család gyanús dolgait már jobban érthető a mély gyász és kétségbeesés érzése amit az elhunyt távozása okozhatott. Egyszer talán erről is írok de most már nem szeretnék elkanyarodni.

Epilógusként már csak annyit jegyeznék meg, hogy Brezsnyev halála után egy várost neveztek el Berzsnyevről. Néhány nap múlva a repülőtérre menet katonatisztek beszélgettek nagy vidáman mellettem a buszon. Szóba elegyedtem velük. Aztán egyszer csak megkérdeztem hová utaznak? Brezsnyevbe, és felcsattant a vidám nevetés. Mármint a Brezsnyevről elnevezett városba. Mit mondjak? Kicsit meglepett a dolog. Legalább az embert sajnálhatták volna. Mondom én, aki nem ott éltem. Hát így viszont könnyű ítéletet mondani. Éltem volna ott. Ennyiben maradtam magammal, és leszálltam Seremetyevo 2-n. Táskámban néhány kiló vaddisznóval és jávorszarvassal. Magánimport keretében. :)