A Média attól hangos, hogy 2 gimnazista agyonverte majd a tóba dobta egyik társukat, csupán azért mert viselkedése megváltozott a korábbiakhoz képest, nem tetszett nekik, hát agyonverték és tóba dobták. Vajon miben bíztak ezek ott ketten? Nyilván abban, hogy nem derül ki, hogy ők csinálták. Egyébként minden bűnöző ebben bízik. Ha én igazságügy- vagy belügyminiszter lennék a súlyt a felderítési mutatók javítására helyezném kerül amibe kerül. Mert a legnagyobb visszatartó erő az lehet, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy elkapnak. Mint ahogy most is kiderült kik az elkövetők és nagyon súlyos ítélet vár rájuk. Mivel még nem nagykorúak gyanítom a Tököli Büntetésvégrehajtási Intézetbe kerülnek, ahol fiatalkorúakat tartanak fogva. Kezdetben. Aztán - legjobb tudomásom szerint - átszállítják őket egy felnőtt börtönbe.
Még csak pár napja vannak letartóztatva, valószínűleg nem is sejtik mi vár rájuk mivel a vizsgálatnak ebben a szakaszában el vannak különítve egymástól is meg a rabtársaktól is. Vagy ha valakit be is tesznek melléjük az wamzer lesz vagy más néven tégla, akinek az a dolga, hogy kiszedjen belőlük olyan információkat amik előrevihetik a vizsgálatot. Aztán majd egyszer megszületik az elsőfokú ítélet és egy BV. alkalmazott bekíséri őket egy cellába ahol ki kell vívniuk a maguk helyét a börtön hierarchiában. És ez a kivívás nem a szellem harcmezején fog majd zajlani, hanem nagyon kemény ökölharc árán lehet csak elérni olyan pozíciókat amivel nem állandó megaláztatásban telnek a napok lassan egymás után.
Egyszer egy dokumentum filmben az egyik elitélt úgy nyilatkozott, hogy nem a bezártság a legnagyobb büntetés, hanem, hogy soha nem lehet az ember egyedül. Meg a társak akikkel összekerül az ember. Így aztán például ha a népes cellában gondolatban otthon jár a szeretteinél és ebből akárcsak egyetlen szóval is kizökkentik gondolataiból hamar lesújt az ököl. Itt az emberek között nincsenek érzelmi kötődések, kivéve ha intimebb kapcsolat alakul ki két ember közöztt. Itt a nyers testi erő az ami az emberi viszonyokat alapvetően meghatározza. Durva és nehéz élet van ezekben a börtönökben. Az ember mindig csak azt csinálhatja amit a házirend előír, azt eheti amit az alacsony költségvetésű étkezési norma megenged. Vannak csomagok, de ezek ritkán, ha az ember nem tud dolgozni pénze sincsen, hogy "speizoljon" és az ember attól is ember, hogy emlékszik ízekre és a szervezet kívánja ezeket az ételeket. Aztán évek telhetnek el amíg az ember újra a szájában érezheti a régen vágyott ízű ételt. És ezek a fiúk éppen csak túl vannak a serdülő koron, egészséges nemi ösztönnel. Hát a másik nem hiányát sem fogják könnyen viselni, talán emiatt sajnálom őket legjobban. A test és a lélek követelni fogja a maga jussát de hiába. Az igazi szerelemre ezeknek a fiúknak igen sokat kell majd várniuk.
És persze nagyon sajnálom a szegény áldozatot is. Fiatalon kellett meghalnia, értelmetlenül. És nem is akárhogyan. A hírek szerint különös kegyetlenséggel végeztek vele a gyilkosok. Tudjuk mit jelent ez. És sajnálom a hozzátartozókat is, mindkét oldalon. Az árván maradt szülőket és a tettesek szüleit is. Talán ők fognak többet szenvedni. Menni a beszélőkre évekig, látni a körülményeket ahol a fiuk él, esténként a sötét szobában csendben feküdni, a mellettünk fekvő lélegzéséből tudni, hogy a másik sem alszik, hogy a másik is a fiúra gondol, a mi fiúnkra. Aggódik vajon mi van vele, és ha hívő ember akkor csendben imádkozik magában és kéri az Istent óvja gyermekét, ha már ő nem tudta megóvni.
Szomorú történet ez, sok-sok tönkrement élettel. Emberélet esett áldozatul, emberek vonulnak börtönbe hosszú évekre, hozzátartozók meg hordják a keresztet. És mindez semmiért. Teljesen semmiért, értelmetlenül. Nagy árat fizet itt az eset minden szereplője. És ismétlem: semmiért, értelmetlenül. Ez azért borzasztó!
