Időnként amikor van egy kis időm lefekszem és egy lengyel filmet nézek. Statisztákról szól, elég unalmasan és tehetségtelenül. Nem is jó film ez, már régen abbahagytam volna, ha nem lenne benne gy dolog amiről szeretnék beszélni. Mert a dolog létezik a valóságban is, igaz én közvetlenül nem tapasztaltam de annyira életszerű, hogy szerintem gyakran előfordul. Persze nem csak ebben a filmben szembesültem az emberi aljasság ezen fajtájával, láthattam ilyent az egyetlen Oscar díjas szovjet filmben is a "Moszkva nem hisz a könnyeknek". Mindkét filmben előfordul egy apa aki - miután elhagyta gyermeke anyját - hosszú éveken keresztül felé sem nézett és amikor az elhagyott anya felnevelte gyermekét (a szovjet filmben) illetve új családjában boldogan élt párjával és nagyra nőtt fiával hirtelen megjelent feldúlva a korábbi békét és nyugalmat apai jogait hangoztatva.
Ilyenkor arra gondolok, hogy tudnak az emberek ennyire kíméletlenek, gátlástalanok lenni? Honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy boldog családok békéjét feldúlják csupán azon az alapon, hogy gyermekük anyja egyszer hitt nekik, és meggondolatlanul engedtek a kérésnek. Bár itt azért vannak különbségek: a lengyel filmben az apa 3 éves együttélés után hagyta el a tárását és gyermekét, míg a szovjet filmben tulajdonképpen az anya már a teherbe esést követően rögtön egyedül viselte rossz választásának és döntésének következményeit.
