Mint szombaton leírtam egy nappal korábban a falumban jártam egy kedves ünnepség résztvevőjeként, sőt szereplőjeként. Én ismertettem a 100 éves jubileumra megjelent kiadványt. Természetesen előttem szóltak mások is, én meg türelmesen vártam míg sorra kerülök. Egyszer csak egyik kedves cimborám megveregeti a vállam, megfordulok, azt mondja, hogy "Azt üzeni a H.B. hogy mond el azt is, hogy valamikor ide jártatok hittanra". Hát az kétségtelen fontos dolog volt, de talán nem most van itt az ideje. Hát akkor valóban nem oda való volt, de most már elmondhatom.
Mi tényleg a most felavatott Emlékház épületébe jártunk hittanra. Nem hiszem, hogy 1955-ban az egyház külön épülettel rendelkezett volna e célra. Gyanítom iskola lehetett, bár már megvolt a második épület is, amelynek sarkát megkentem szalonnával hátha tényleg elhúzzák a kutyák. Szóval én is jártam a Hittanra, órák után volt, pedig otthon valószínűleg nem örültek volna neki. Apám már valamiféle funkcionárius-féle volt, nem vette volna jól ki magát, hogy a gyerek Hittanra jár. Én viszont nem törődtem ezzel, elsős voltam, mentem a többivel ahová ők mentek. Aztán mikor vége lett az iskolának, meg a Hittan oktatásnak is, következett az Első áldozás. Természetesen úgy éreztem ha már azt a sok órát eltöltöttem Demeter plébános úrral nehogy már ne menjek el áldozni. Eljött a vasárnap, én füllentettem otthon valamit miért is kell nekem ünneplőbe öltöznöm. Fel is öltöztetett anyám, én meg elindultam a templomba. Megtörtént az áldozás. Talán meg is úsztam volna a dolgot ha a falu fényképésze nem vár bennünket a templom mellett, hogy akkor ő most sorban lefényképez bennünket.
Egyébként nem is tudom honnan telt nekünk a faluban saját fényképészre. Ott lakott a közelünkben a Pástra nyílt a műterem bejárata. Bolt is csak szűkösen volt azokban az időkben nem hogy fényképész. Soha nem tudtam meg honnan jött és néhány év múlva hová tűnt. Lehet, hogy letelt a büntetés és visszatérhetett a nagyvárosba? Nem tudom. De tény, hogy ott lakott olyan albérelet félében és mi mindig kutattunk a szemetesében, ahol mindenféle érdekes papírokat meg filmeket szedtünk ki a szemétből.
Hát ez a fényképész kattogtatta masináját miközben mi mind sorra cserélődtünk előtte. A szülők büszkén néztek csemetéikre, az enyémeknek meg meg sem fordult a fejükben, hogy lassan az én kezembe illesztik a gyertyát az olvasóval és én fogok kissé tétován belenézni a gép objektívjébe. Bele is néztem és mint aki jól végezte a dolgát hazamentem. Otthon megebédeltem aztán délutánra már el is felejtettem az egészet. Teltek a napok, talán hetek is, egyszer csak kopogtatnak. Éppen ebédeltünk. Felnézek az asztaltól, hát a mi fényképészünk volt, aki illendő módon köszönt majd mondta, hogy meghozta a fényképeket. Milyen fényképeket? - kérdezte az apám. Hát az elsőáldozóit - felelte a fényképész, aki biztos rossz fát tett a tűzre a fővárosban. Apám elkérte a képeket, először a szép nagy, falra való példányt vette szemügyre, aztán akkurátusan megnézte mind a 6 kicsit is. Pedig mindegyiken én voltam. Öltönyben, fehér ingben, kezemben szalaggal átkötött gyertyával, olvasóval. Éreztem, hogy baj van, lapítottam is a sarokban, szegény anyámmal együtt, sejtettük, hogy némi dorgálásra számíthatok. Amiben nem is tévedtem, mert miután apám kifizette a 70 forintot én következtem. Más alkalommal leírtam már, sajátos technikával fenyített bennünekt az apám, bár inkább csak engem, a testvérem azért jobb gyerek volt. Ott ütött ahol úgy érezte a legkisebb kárt tehet bennem: a fenekemet. Egyik kezével tartott a hóna alatt a másik kezével pedig rávert néhányszor a hátsómra. Nem tartott ez sokáig mert anyám igyekezett minél előbb kiszabadítani, én is jobban ordítottam mint az indokolt volt. Szerintem apám is csak saját megnyugtatására folyamodott e korántsem makarenkói nevelési módszerhez. Így aztán a dolgot hamar elfeledtük. Én olyan 50 éve őrizgetek egy fennmaradt példányt, melyet most a Morgómedve olvasói is megnézhetnek:
Hát ez az. Itt vagyok én, mint első áldozó. Ennyi hát a történet ami kikívánkozott belőlem a hittan oktatás kapcsán. :)
