Valamelyik nap órán szóba jött órán a takarékbélyeg, amelyet mi idősebbek még jól ismerünk, hiszen jó néhány órát töltöttünk el a postahivatalok ablakai előtt, amikor évvégén végre ki lehetett váltani.
A dolog úgy jött szóba, hogy valami kapcsán elmeséltem azt, hogyan is próbáltunk órát venni az oroszoktól középiskolás éveim alatt, ami aztán azzal végződött, hogy néhány órát eltölthettünk egy laktanya kihallgató szobájában. Ráadásul még azt a kiváló Rakéta márkájú órát sem tudtuk megvenni, amiért tulajdonképpen este kimentünk az eszetergomtábori szovjet laktanya mögé. Írtam én már erről már korábban, gyorsan ki is kerestem, aha itt van, itt olvasható.
Akkor azzal ért véget a történet, hogy az oroszok hosszas követelésemre (akkor már elmúltak a félelmeink és egyre pofátlanabb lettem) csak hazavittek bennünket egy dzsippel a kollégiumba, ahol D. tanár úr jött ki a kapu csengőre.
D. tanár úr ott lakott a kollégium melletti szolgálati lakásban, német felesége volt és 3 lánya. Bár a legidősebb nem tetszett nekünk annyira, a legkisebb még kicsi volt, így aztán a középsőt nézegettük kissé vágyakozva. Volt az orvosi rendelőben egy kvarclámpa, oda járt fel időnként kvarcolni. Kulcsa volt a rendelőhöz így aztán sajnos nem igényelte az asszisztenciámat. Mint az ismeretes a Morgómedve olvasói előtt, én voltam a betegfelelős azokban az időkben az "Ifjú gárda" kollégiumban. Sajnos a betegszobából a rendelőbe vezető ajtó is olyan szerencsétlenül volt elhelyezve, hogy nem láttunk semmit ebből a kvarcolásból, pedig lett volna mit nézni, nekem elhiheti a kedves olvasó. D. tanár úr kedvelte a gyengébbik nemet és bár nem nyelvtanár volt, szívesen fogadott magántanítványokat kollégiumi nevelő tanári szobájában. Mi kicsit irigykedve néztük ezeket a hölgyeket amint elmentek mellettünk a folyosón. D. tanár úrnak mint látjuk nem ment rosszul a sora. Drága és különleges német cigarettákat szívott, a nevelőtanárság mellett olyan órákat tartott amelyekbe nem lehetett nagyon belerokkanni, mint például Munkaegészségtan. És emellett takarékbélyeggel is foglalkozott.
Hogy magától csinálta-e vagy neki jutott ez a feladat a társadalmi munkamegosztás során, nem tudom. De hogy a kutya sem vett volna nála bélyeget az biztos, ha nem úgy árulta volna ahogy árulta. D. tanár úr ugyanis fegyelmezésre használta ezeket a bélyegeket. Ha valaki elkövetett valamit akkor nem kimenő eltiltás, nem ellenőrzőbe való beírás volt a büntetés, hanem takarékbélyeget kellett venni. A bűn mértékének megfelelően. Apró huncutságokat meg lehetett úszni például 5 forinttal, a főbenjáró bűnért bizony már 50 forintot is le kellett perkálni. Hogy a mai fiataloknak is képük legyen arról mennyi is lehetett ez, elárulom, hogy életem első használt farmerját ennyiért vettem meg, egyesek ennyit fizettek kollégiumban egy hónapra, meg ennyivel emelték meg mások kollégiumi díját ha tényleg valami nagy balhéban vettek részt. Hát ennyit rótt ki ránk is D. tanár úr azon a kora őszi esten is mindjárt ott a kapuban.
Hogy mi is volt ez a takarékbélyeg? Roppant egyszerű. Az iskolások jó úttörőhöz illően igyekeztek takarékoskodni, hogy ezzel is védjék a békét és a maguk módján hozzájáruljanak szocializmust építő kis hazánk felvirágzásához. Lemondtak tehát a pezsgőporról, nyalókáról, kocsmában megvett málnaszörpről. Én például a lókolbászról mondtam le ami a kedvencem volt. Időnként lemondtunk tehát erről-arról a haza javára és az otthonról kapott pénzzel felkerestük tanárunkat, hogy nála takarék bélyeget vegyünk amit aztán boldogan ragasztottunk be a megfelelő gyűjtő lapocskába. Ebben a boldogságban ennyi idő távlatából már nem vagyok annyira biztos, de akkor ott a kapuban boldogan vettem meg a bélyeget, mert azért nagyobb zűr is lehetett volna a dologból. Az összegyűjtött bélyegeket aztán év végén lehetett beváltani a postán ahol még szolid kamat is ütötte a markunkat. Persze nem volt könnyű dolog hozzájutni, mert mindenki minél hamarább szerette volna a pénzét megkapni, így aztán a mi egyetlen postahivatalunk, egyetlen ablakánál elég nagy sorok alakultak ki. Emlékszem órákat álltunk sorban míg megkaptuk a pénzünket. Év közben mindig szívtuk a fogunkat mikor venni kellett, mert nem teljesen önkéntes volt ez a dolog. Láthatjuk Esztergom-Kenyérmezőn is kellett némi presszió, hogy takarékos életet éljünk. De évvégén valóban jó volt azt a sok pénzt a kezünkben tartani. Persze nem sokáig tartogattuk, hónapokkal előtte el volt már döntve mit is veszünk majd rajta. Akik régebbi olvasóim bizonyára azt gondolják, hogy én több kiló ló gyulait vettem érte amit aztán a pást szélére leülve mohón faltam be. Nem, kedves olvasóim, nem így történt. A sok pénz már engem is megszédített és valami igazán jó játékra vagy ilyesmire költöttem el a hatvani áruházban, vagy még inkább Gyöngyösön.
Hát ilyen volt az a takarékbélyeg gyűjtés amelyet Esztergom-Kenyérmezőn a kollégiumban D. tanár úr a bűn útjáról való visszaterelgetésünkre alkalmazott, míg a rózsaszentmártoni iskolában csak gyűjtöttük mert kellett. Mint ahogy a felnőttek is besegítettek a maguk módján a szocializmus építésébe. Ők békekölcsön kötvényt vettek. Ez hasonló volt mint a takarékbélyeg. Ez sem önkéntes volt, fizetésük egy részét nagy propaganda kampánnyal kísért békekölcsön kötvényekbe fektették amely kötvényekkel elvileg nyerni lehetett. Emlékszem anyámék is rendszeresen bogarászták a Népszabadságot, hogy nyertünk-e? Hát nagyritkán igen, pár száz forintot. Kissé erőszakos volt ez a jegyzés a munkahelyeken, főleg, hogy az a kevés pénz amit az emberek fizetésként kaptak kellett volna ruhára, ennivalóra. Azokban az időkben született meg egy vicc is, miszerint Kovács egyszer, már a sokadik Békekölcsön jegyzésekor azt mondta, hogy ő köszöni szépen de most már nem jegyezne kötvényt. A párttitkár megkérdezte, hogy miért? Nézzék elvtársak - válaszolta Kovács - nekem már van egy Komlóm, van egy Sztalinvárosom, van egy Kazincbarcikám, én most már szeretnék venni magamnak egy lóden kabátot is.
Persze a fiatalok nem nagyon értik ezt a viccet, nekik írom hát, hogy ezek az úgynevezett szocialista városok voltak. Teljesen újonnan épültek picike települések helyén, és mivel mindig azt hallották az emberek, hogy "Tiéd az ország, magadnak építed" ezért gondolta Kovács, hogy most már ha van ennyi városa igazán megengedhet magának egy lóden kabátot is. A lóden kabát meg egyfajta - akkoriban igen elterjedt - zöld posztó kabát volt, nem éppen luxus kivitelben.
Mindezek után mielőtt elköszönnénk vessünk egy pillantást arra a bizonyos takarékbélyeg gyűjtő lapra. Ime ő az, mindkét oldalával. Ebbe kellett a bélyegeket ragasztgatni.
