Hát mindenekelőtt WC papírt. Mint minden nyilvános WC-be. Aztán egy zseblámpát is valamint egy bicskát. Ez utóbbi kettőt nem én találtam ki, helyi napilapunk utolsó oldalán olvastam ahol sok egyéb marhaság is szokott lenni.
Én nem jártam kommunikációs szakra sem a tanár úrhoz sem máshoz, nyilván ez meg is látszik rajtam. De azt azért gyanítom, hogy még a legbutább, legalkalmatlanabb jövendő szerkesztőbe is beleverik, hogy egy televíziós hírműsor végén feltétlenül kell egy tudósítás valamilyen állatról, valamint az újságokban kell lennie egy úgynevezett színes oldalnak, ahol válogatott dőreséggel szórakoztatják el azon újság olvasókat akiknek igényük van ilyesmire.
Én is itt olvastam azt a zseblámpát illetve bicskát. Mármint hogy enélkül eszünkbe se jusson nyilvános WC-be bemenni. Nem beszélve természetesen a papírról amihez ma már a gyártók részletes használati utasítást is mellékelnek és bohóbbak szellemes neveket találnak ki termékeiknek. Mint például a "Popsi öröme", mint azt már korábban leírtam ezeken az oldalakon. Mielőtt azonban elengednénk a fantáziánkat, hogy mire is szolgálhat a zsebkés és a zseblámpa vessünk egy pillantást az ominózus cikkre. Helyesebben annak csak egy részletére ami itt olvasható:
Megtehettem volna, hogy csak azt a részt szkennelem be amiről most írok de nem szívesen fosztanám meg a Morgómedve sokat próbált és hűsége olvasóit attól az élménytől, hogy az egészet elolvashassák. Íme hát a teljes írás.
Tehát végül is miért kellhet a zseblámpa? Hát nem tudom. Néhányszor én is arra kényszerültem, hogy igénybe vegyem ezeket a nyilvános helyeket de külön világításra nem volt szükségem. Különösen később már amikor egy-egy nyilvános WC inkább valamiféle szalonra emlékeztetett, ahol az előtérben egy termetes asszonyság üldögélt egy elég ormótlan külsejű zenegép mögött és miközben jobbjával átnyújtotta a papírt baljával elvette a pénzt. És közben halk szalonzene szólt ami természetesen képtelen volt elnyomni a hely sajátosságaiból adódó zajokat. Nyílván nem is ez volt a célja. De olyan jó volt, meghittséget és nyugalmat árasztott. De főleg bizalmat, hogy ez már másabb lesz mint amit megszoktunk. És többnyire a fülkékben már meg is találtuk ezt a nyugalmat. Na persze mosolyogni még most sem mosolygott de kétségtelen a körülmények sokat változtak azóta, mióta 1971-ben bementem egy a Gorkij parkban egy WC-re és rögtön ki is fordultam azzal, hogy ráér még ez egy darabig. Nem történt ott semmi különös, csak körben ott kuporgott egy csomó ember az úttörőtől kezdve a tábornokig, nem beszélve az állami díjas halbiológusról. Volt ugyan valami jelképes ajtó, talán fél méter magas, ami tényleg csak jelképes volt. De zseblámpát és bicskát nem láttam senkinél. Sokat jártam arrafelé de soha nem éreztem, hogy nem tudom elvégezni a dolgomat zseblámpa vagy netán bicska híján. Persze lehet, hogy a grandiózus erőművek ma már kevesebb villamos energiát szolgáltatnak mint korábban, és hát lehet, hogy a közbiztonság sem a régi már és miközben az ember megkönnyebbült mosollyal az arcán kuporog még egy kicsit, közben zsebkéssel kell hadakozni például azért, hogy nyugodtan guggolhasson még egy keveset, nem beszélve arról, hogy esetleg kézitusával kell megszerezni egy-egy lyukat ami fölé oda kuporodhat. Gőzöm nincs mi történhetett, mi miatt vált nélkülözhetetlenné a nyilvános illemhelyeken a bicska és a zseblámpa. De biztos így van, ha ezt egy útikönyvbe is bele foglalják. De ha valaki tudja ne tétovázzon, nyissa fel szemünket, hadd tudjuk meg mi is mi vezetett ahhoz, hogy a berlini bedekker írók oly fontos és nélkülözhetetlen eszközöknek tartják a fenti tárgyakat.
