Nemrégiben azt írtam, hogy a szocialista országok közül Magyarországot nevezték a legvidámabb barakknak. És ezt akkortájt én így is éreztem. Mert az NDK-hoz, Romániához vagy a nagy Szovjetunióhoz képest nálunk tényleg lényegesebben szabadabb élet volt. Csupán emlékeztetnék a piros útlevélre amelybe kapott az ember 5 pecsétet és bármikor elutazhatott az európai szocialista országok nagyrészébe. És ha elfogyott az 5 ablak akkor - némi illeték lefizetése után - vehetett újabb 5 úgynevezett ablakot. Én már ezt az útlevelet is büszkén mutattam meg vendégségben egy-egy alkalommal Moszkvában mikor szóba kerültek az utazási lehetőségek országainkban. És el tudtam képzelni milyen érzéseket keltett barátaim és ismerőseim körében miközben lapozgatták az útlevelemet, tudva azt, hogy nekik még Magyarországra is csak akkor volt lehetőségük utazni ha valaki küldött nekik egy - a hivatalos szervek által kiállított - úgynevezett meghívó levelet. Az én ismeretségi körömben nem volt erre szükség mert a barátaim csere alapon hivatalosan is el tudtak jönni Miskolcra az egyetemre, igaz a feleségek már nem, de ők általában beérték annyival, hogy legalább a férjük utazhatott. A nagy többség. Aztán voltak akik meghívásommal töltöttek néhány hetet Magyarországon. Vagy befizettek egy utazási irodában és úgy találkoztam velük.
Aztán még nagyobb áhítattal lapozgatták később a kék útlevelemet amely már már világ útlevél volt tehát tulajdonképpen az egész világra érvényes volt. A mai fiatalok bizonyára nem tudják elképzelni azt a jó érzést amit ezen útlevelek birtoklása jelenthetett a szabadság érzése szempontjából. Mert az ember tényleg szabadnak érezte magát.
Ennél szabadabbnak már csak akkor éreztem magam amikor 1983-ban Hegyeshalomnál éltemben először átléptem az osztrák-magyar határt és megálltunk telefonálni Nickelsdorfban. Megmondom őszintén könnybe lábadt a szemem. Éreztem, hogy itt vagyok egy kis falu közepén és oda megyek ahová akarok. És ha netán megtetszene nekem itt, akár itt is maradhatnék. De nem akartunk ott maradni, sem én, sem a feleségem, de ez már egy mas dolog. Én mindenestre szembesültem a rothadó kapitalizmussal ami hatalmas óriásplakátokkal, jobbnál jobb autókkal éa a boltokban található fantasztikusan nagy árukészlettel próbálta álcázni ezt a rothadást. Meg a sok benzinkúttal. Körülnéztem és egyszerre hármat is láttam, azt hittem benzinkút kiállítás van. Pedig az akkor ott természetes volt. Ma már nálunk is az. Azért volt amikor elszaladt a ló a multikkal. Emlékszem a rendszerváltás elején az ÖMV úgy feldobódott a lehetőségtől, hogy Miskolc egy forgalmas kereszteződésében (Tapolcai elágazás) 3 benzinkutat épített egymás mellet, amiből aztán egyet idővel megszüntetett. Ma egy McDonald's van a helyén. De kettő még mindig maradt.
Igaz voltak idők amikor csak 3 évenként egyszer lehetett nyugati országba látogatni. Nem volt baj, kivártuk. Mi például ki sem használtuk a lehetőséget. Szívesebben ugrottunk át Kassára ahol az úlica Leninován érkezés után benyomtunk néhány ruszlit egy sörrel, aztán dél felé egy knédlit valami zaftos hússal a Zlaty dukatban és jöttünk haza. És valahogy szabad embernek éreztük magunkat. Hát így utazgattunk mi a legvidámabb barakk idején. :)
És végül egy vicc azokból az időkből: Egy magyar házaspár sétálgat a londoni utcán, nézelődnek, egyszer csak a férj megáll egy kalapos előtt. Nagyon megtetszik neki egy kalap, egy nyúlszőr kalap. Bár tudta kicsi az esélye arra, hogy a 2 hétre kapott 70 dollárból megvehesse ezt a kalapot, de legalább szerette volna egy kicsit kézbe venni, megsimogatni. Bemennek, kézbe veszi, nézegeti aztán zavartan visszaadja az eladónak, miközben megfordult a fejében nem fizethetne-e forinttal. Elővett néhány bankjegyet és szégyenlősen érdeklődött ez irányban. Az eladó persze elzárkózott, de azért elkérte a bankjegyeket és szórakozottan nézegette őket miközben egy 20 forintosra mutatva megkérdezte vajon ki ez itt rajta? A 20 forintoson Dózsa György volt. Elmondta hát, hogy egy neves parasztvezér van rajta aki egy lázadást vezetett de a lázadás elbukott, őt meg tüzes trónon égették meg. Sajnálkozva csóválta a fejét az eladó aztán az 50 forintosra terelődött a szó amin Rákóczi Ferenc volt. Hősünk elmondta, hogy a pénzen lévő fejedelem egy szabadságharcot vezetett az osztrákok ellen de a szabadságharc elbukott, kegyetelen megtorlás következett és a fejedelem száműzetésben élte le hátralévő életét. Következett a 100 forintos Kossuth Lajossal, akiről ugyanezt mondta el a kalapok rajongója. Mindezt egyre szomorúbban hallgatta az eladó, meg is sajnálta hősünket, mint egy sokat szenvedett nép fiát, és ingyen odaadta neki az áhított kalapot.:)
Hát ilyen volt - többek között - a mi legvidámabb barakkunk. Legalábbis ami az utazást illeti.:)
