Egy hete folyik a tanítás, viszonylag nyugis félév elé nézek, megengedhetem magamnak, hogy a hét mindkét pihenőnapját pihenéssel töltsem. Ilyenkor aztán tipródom, próbálom úgy eltölteni ezt a 2 napot, hogy jó is legyen de azért valamiképpen hasznos is legyen.
A TV-ben nem nagyon szokott lenni semmi sem, bár tegnap este azért még a videót is be kellett vonnom, hogy mindkét filmet megnézhessem. A "Reváns" című lengyel filmmel kezdtem, aztán a "Vera sofőrje" című orosz filmmel folytattam. Utóbbi 1962-ben játszódik bár 2004-ben forgatták. Jó film volt mindkettő, tudom hamarosan ismétlik, majd akkor írok róluk.
Ha már a néznivalóknál vagyunk ne feledkezzünk meg a Múlt-kor vasárnap esti, az m1-en 22 órakor kezdődő adásáról sem, a hóhérokról szól majd a műsor. Megszólal benne Magyarország utolsó hóhéra is, akiről már korábban írtam, itt olvasható. Aztán megszólalnak fegyőrök, börtönorvosok is.
És ha már a holnaputáni kínálatnál tartunk ajánlom az m2-n 23.35-kor kezdődő "Harakiri"-t is. Sokat nem tudok írni róla, másodéves egyetemistaként láttam, már nem emlékszem rá nagyon, csak arra, hogy máig tartó mély benyomást tett rám. Persze ez a vetítési időpont nem normális embereknek való, tehát szükséges valami képrögzítő eszköz is, én a videómat fogom bedurrantani, aztán majd megnézem valamikor.
Egyébként tele van a hócipőm a kábeltelevíziós szolgáltatómmal. Elvették az utolsó normális külföldi csatornát is, az orosz RTL-Planétát. Először a német nyelvű műsorok szűntek meg, mára egy maradt, az RTL. Hát itt aztán elég vacak műsor van, egyszerűen nézhetetlen, nem is szoktam nézni. Angol nyelvű csatornám - a BBC-n és a CNN-en kívül - soha nem is volt. Van még egy francia nyelvű is. Itt csak egy probléma van, hogy én meg franciául nem tudok. És most elvitték az egyetlen orosz nyelvűt is ahol azért minden héten megnéztem 3 műsort. Hát ezeknek most már annyi. Igaz, ez jön interneten is, de hát ülök én a gép előtt eleget, tévézni meg videózni már fekve szeretek jobban. Nincs más hátra, ha megunom az olvasást marad a videó. Hálistennek összegyűjtöttem egy csomó filmet még azokból az időkből amikor a televíziózás a kultúrát is közvetítette a nézők felé, igy egy darabig el leszek. De a memóriám sem a régi már, úgy hogy mire a végére érek a kazettáknak nyugodtan kezdhetem előről. Ha meg elfogynak majd jönnek a könyvek is. Mint ahogy már el is kezdetem habzsolni könyvtáram köteteit. Úgy gondoltam én már tanultam eleget, fejlődtem is, most már szórakozni szeretnék. Így aztán lekaptam a könyvespolcról Benedek István Aranyketrec-ét. Hát mit mondjak? Jó is volt a feléig, de akkor kicsit unalmassá kezdett válni, nagyjából ugyanaz ismétlődött a továbbiakban. Egy iedggyógyintézet ápoltjairól szól, akiket munkaterápiával próbálnak gyógyítani meglehetősen kevés társadalmi támogatással. De azért az igazgató főorvos - maga az író - és a köré szerveződött segítői mindent elkövetnek, hogy boldogabbá tegyék szegény beutaltak életét. Dicséretre méltó ez a küzdelem de én kicsit meguntam a könyv fele táján. Küzdöttem én, tudtam egy ilyen könyvet nem illik csak úgy félbehagyni, el-elolvastam 10-20 oldalakat de az egyes ilyen nekirugaszkodások között egyre több idő telte el. Most már vagy 2 hónapja fekszik mozdulatlanul a szekrénysoron, már ugy veszem, hogy befejeztem.
Néhány napja aztán újra megálltam a könyvespolc előtt, nézelődtem és nagy hirtelen egy Berkesi kötetet emeltem le. Szerelem három tételben. Na mondom, ez jó lesz. Szerelem is, három tételben is, nosza olvassunk Berkesit. Valamikor elolvastam egy csomó könyvét. Nekiláttam és észrevettem, hogy valami nem stimmel. Vagy Berkesi András stílusa változott meg, vagy én fejlődtem az eltelt 30 év alatt, mert nem tetszett ahogy ír. Ha most megkérdeznének, hogy mi az a lektűr nem tudnám megmondani. Csak azt tudnám mondani, hogy az amit Berkesi András ír. Meg gyanítom Szilvási Lajos is. El kell olvasni mondjuk az említett művet és az ember rögtön érzi is, mi lehet az a lektűr.
Egyébként megmondom hol hagytam abba. Ott, ahol a 17 éves gimnazista hősnőnk másodszor találkozik a főhőssel (az első csak a bemutatás volt) és rögtön meg is ajándékozza szüzességével. Hát én nem éltem a negyvenes évek elején, de azért valahogy érzem, hogy a 17 éves leánykák nem adták oda olyan könnyen magukat a második felszínes találkozáskor - egy kölcsönadott szobrász műteremben - férfiaknak. És ráadásul - ahogy Berkesi írja - természetesen szerelemből.
Hát itt vált számomra hiteltelenné ez a könyv, abba is hagytam. Persze lehet, hogy csak én vagyok maradi és nekem voltak a hatvanas évek elején - közepén ennek ellentmondó tapasztalataim. Hát bizony nem adták magukat olyan könnyen a lányok, mindenképpen hosszasabb udvarlás kellett hozzá, valamint hogy mindkét fél komolynak tekintse a kapcsolatot. És semmiképpen nem a második találkozáskor. Így aztán nekem ez az egész - mint írtam - hiteltelennek tűnt.
Na ezért is hagytam abba ezt a Berkesit, meg azért is mert valószínűleg az én irodalmi stílusom is csiszolódhatott az elmúlt évtizedekben. Úgyhogy valószínűleg Ottlik Géza Iskola a határon című könyvével folytatom majd a könyvtáram kiolvasását. Biztos vagyok benne, hogy az ő stíilusa az évtizedek alatt is ikiállta az idők próbáját. Majd mesélek róla.:)
