A jó blogbejegyzések váratlanul és hirtelen születnek. Például túrós csusza evés közben. Miközben az ember mohón lapátolja befelé a tegnap délután készült túrós csuszát - történetesen egy orosz turista étkészlet villájával - jár az agya: úgyis most kéne írni a Morgóba, kicsit átsiklani gyorsan ezen a kényes témán, hát írjunk a túrós csuszáról, ami éppen előttem vagyon.
Mert ennek a túrós csuszának története van. Nem túl érdekes, de van. Mostanában hogy van még egy hetem kicsit hamarább járok haza. Ha délután 2 óráig nem gyengülök le teljesen az éhségtől akkor hazamegyek és otthon ebédelek. Többnyire úgy, hogy már ne is vacsorázzak. Nem mintha leszoktam volna az evésről, vagy már nem lelnék élvezetet benne, egyszerűen felszedtem egy pár kilót ettől a sok far-háttól amit Mályiban megettem. Meg itt a szeptember, kezdődnek a konferenciák, jövő héten Selmec, azután Lengyelország, majd a szokásos balatongyöröki konferencia a maga gasztronómiai kihívásaival. Nem beszélve a balekjelöltek által sütött palacsinta hegyekről. Summa summarum, van plusz is, meg egy kis mínuszt is kéne csinálni, ezért van ez az összevont ebéd meg vacsora.
Tegnap már hazafelé tudtam, hogy eljött annak a fél kiló túrónak és jelentős mennyiségű tejfölnek az ideje amit ki tudja mikor megvettem már és legalább háromszor megjárta a Miskolc-Mályi útvonalat. Oda-vissza. Nem mintha ettől javulna a túró vagy a tejfel állaga, egyszerűen nem tudtam mikor jön el az ideje. Hát elég nehezen jött el mert előbb a húsféléket mentettem, beleértve a Morzsiéknak vett csirkeparizereket is. Tegnap aztán sor került a túróra is. Hazaérve már egyszerűen erre voltam beállva. Óvatosságból azért kinyitottam a zacskót mielőtt feltettem volna a vizet a tésztának és megszagoltam egyszer, megszagoltam kétszer. Akárhogy szaglásztam, volt valami különleges illata, ami nem a friss túró sajátja. De nem is volt igazán elviselhetetlen. Az éhségemet viszont annál inkább annak éreztem, így gyorsan döntöttem: vállalom a kockázatot. Ami azért nem volt túl nagy, legfeljebb többször fogok csendben olvasgatni egy keveset a lakás legnyugalmasabb helyiségében. Hát kérem nem jött be. A túrós csusza ehető volt, a bő tejfel és hatalmas mennyiségű sült szalonna megtette a magáét, nyeltem mint kacsa a nokedlit. Az este nyugodtan telt, már kezdtem azt hinni direkt így egészséges a tehéntúró.
Aztán maradt még egy kevéske azt eltettem mára. Jól tettem. Az éhség határozottan csökkenti a savanyú túró pikáns ízét, szinte nem is érzi az ember. Most jól érzem magam, tele a pocak, az élet szép. Estére maradt még egy kevés, már csak azért is megeszem. Mindig szerettem a kihívásokat. Gondoljon csak a kedves Morgómedve olvasó a rendszerváltás bizonytalanságába vetett hitem miatt felhalmozott 15 éves orosz halkonzervekre. Mindet megettem. Mit mondhatok még? Élek! Hálaistennek. Az estémről meg írok majd legközelebb. Remélem nyugalmas lesz.:)
