Mikor 7 előtt - 2 óra megtartása után - beültem az autómba még nem tudtam miről írok ma. Törtem a fejem mert tudtam ma már írni kell. Nagy lélegzetű dologba belefoghattam volna de ahhoz nem voltak meg a jó körülmények. Nem voltam kipihenve, nem voltam kellemesen jóllakva, akkor ugyanis az ember olyan szépnek látja a világot. Idő se nagyon volt, rohanás volt az egész nap, tehát nagy dologba már nem tudok belekezdeni. Jó akkor mundruczózzunk, gondoltam én. Azt röviden ellehet intézni, napok, sőt már hetek óta benne van a fejemben, hogy meg kéne írni.
Mégsem járja, hogy egy olyan régi vágású színész mint Hollósi Frigyes csak úgy lemundruczózza a rendezőjét. Biztos haragszik valami miatt rá, mert akit szeret az ember azt tisztelettudóbban említi. Például kimondja a teljes nevét, már az is sokkal elegánsabb. Én még az ellenségeimet sem szoktam vezetéknéven emlegetni. Ki nem mondanám egy hallgatóm vezetéknevét sem, olvassák itt néhányan ők is a Morgót, tanúsíthatják. Ha nem tudom a keresztnevüket inkább nem mondok semmit. Ez a mundruczózás, gálvölgyizés, verebesezés olyan hányaveti stílus ami tényleg nem elegáns dolog. De hát mit lehet tenni, ilyen időket élünk.
Amikor aztán fél 8-kor hazaérve betettem a vacsorámat a mikróba (csirkepörkölt szarvacskával) arra gondoltam, hogy milyen jó dolog ez a mikrohullámú sütő. Csak belöki az ember pár percre, közben átöltözik, aztán már ehet is. Nem kell kavarni, nem kozmál le, ráadásul nagyjából egyenletesen melegszik át. Ideális ilyen elkapkodott vacsora esetére.
Aztán bekapva a vacsorát hallom a televízióban, hogy a bemondó szép estét kíván. Én meg egy váratlan ötlettől vezérelve elkezdtem énekelni, énekelgetni, hogy "Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál és fogjuk majd egymás kezét, a lámpa ég..." és itt mindig abbahagytam mert nem jó lett a vége. Az eleje igen, a vége nem. Újra és újra elkezdtem, de nem sikerült. Akárhogy próbáltam nem ment. Nem vagyok én nagy énekes, hallásom egy szál se, én már szakestélyen is csak akkor kezdek énekelni, amikor már sokan és jó hangosan énekelnek amiben elvész az én hangom. De itt egyre makacsabb voltam, úgy voltam vele, mint az egyszeri rendőr, aki a hangverseny szünetében odament a pozános trombitáshoz (tudjuk aki húzogatja a trombitáját előre és hátra) majd elkérve azt egyik lábával rátapos míg kezével erősen húzza kifelé azzal, hogy "hát ki kell annak jönni". :)
Én is így voltam ezzel, hogy sikerülni kell ennek, és újra és újra elénekeltem a fentebb írt strófát. Nem is tudom mikor énekeltem én magamban utoljára, de most valahogy jól esett. Azt hiszem máskor is fogok énekelni. Csak úgy magamnak.:)
