Örömmel tájékoztatom olvasóimat, hogy nekem bejött ez az ősrégi működésű kávéfőző amiről nemrégiben írtam. Újra biztos lehetek benne, hogy ha kávét iszom az tényleg kávéból van, gyenge is, úgy ahogy én szeretem. Ráadásul kevesebb a nyűg is vele, ugyanis egyszerre lefőzök egy adagot és 3-4 alkalommal iszom meg. Az elsőt frissen, aztán a következőket már a hűtőből, mikróban felmelegítve. A tanszéki kávézásról meg leszoktam. Ha úgy adódik iszom egy teát.
Egyébként életem első babkávéból készült kávéját gyerekkoromban ittam. Akkortájt ezt a ma kapható szemes kávét babkávénak hívták. Nyilván, hogy megkülönböztessék a Franck kávétól vagy később a Zamat kávétól. Amiknek tulajdonképpen nem sok közük volt a kávéhoz, kávépótlók voltak ezek. Fekete kávét vagy tejes kávét lehetett készíteni belőlük. Én is ezt ittam gyerekkoromban. Először Franck kávéból csináltuk, később számomra minőségi ugrást jelentett amikor megjelent a Zamat kávé. Valahogy harmonikusabb íze volt. Kicsit körülnéztem az Interneten és találtam képet mindkettőről. Az egyik sajnos elég kicsi.
Ez itt a Franck kávé. Nekünk a jobbra látható henger alakú volt, egy papírcsomagolásban sorakoztak a plusz tablettákra emlékeztető kávé gurigák sorban egymás után. A Zamat kávéról már kicsit nagyobb képem van, íme:
Érthető, hogy mekkora minőségi ugrást jelentett számunkra amikor apám egyszer valami külföldiekkel volt együtt Egerben és mikor késő este hazaérkezett egy kisebb csomagot is hozott magával, amiben igazi kávé volt. A fiatalok számára mondom, hogy nem is olyan túl régen nem darálva árulták a kávét mint manapság, hanem szemes kávéként, amit aztán az ember vagy otthon vagy az üzletben kirakott kávédaráló masinákkal megdarált. Nálunk például a darálás mindig apám dolga volt, érette is a módját rendesen. Mindig annyit darált meg amennyi a 4 személyes kávéfőzőbe belefért. Emlékszem mindig 20-ig számolt és a végén még egy félkörszerű mozdulatot is végzett a darálóval mintha ki akarná dobni az ablakon. Még meg is hajolt kicsit hozzá. A huszat még csak csak érettem, valahogy mérni kellett az időt, de ezt a lendületes karmozdulatot a meghajlással már nem. De abban a korban én már túl voltam azon, hogy mindent értsek otthon. Egyszerűbb volt az élet ha nem érdekelt minden.
Na de térjünk vissza a gyerekkoromba, amikor reggel ébredés után kíváncsian vettem kézbe a kis csomagocskát amin egy néger nő vagy férfi volt, fején olyasmi sapkával amilyeneket időnként a Balkánon élő férfiakon lehet látni. Meg nem mondom a soknemzetiségű volt Jugoszlávia melyik utódállamában honos az effajta viselet. Ha nagyon mondanom kellene valamit azt mondanám, hogy a bosnyákok hordanak ehhez hasonló fejfedőt. Még valami bojtféle is lógott a sapkáról. Arra világosan emlékszem, hogy néger volt. Ma már feketének mondanánk, de akkor ez még az én kis falumban bizony néger volt. Nézegettem hát kíváncsian ezt a csomag kávét, beszívtam illatát és nagyon jónak találtam. Mikor kibontottuk életemben először láttam igazi kávét. Hát nem kis gondot jelentett nekünk ez a kávé. A presszó kávéhoz anyámék sem voltak hozzá szokva nem is volt kávéfőző a háznál, de lehet, hogy a faluban sem. Apám nem szólt bele mi történjen vele, egyet tudtunk, hogy nem fogjuk őrizgetni, nem fogjuk tovább ajándékozni, ezt bizony meg fogjuk inni. És meg is ittuk. Természetesen kávédarálónk sem volt - cikória kávékat nem kellett darálni - de aztán valahogy megoldódott a dolog. Mozsárunk volt, lehet, hogy apám abban törte össze. Végül is anyám egy nagyon finom tejes kávét csinált belőle. Megfőzte a fekete kávét és felengedte jó sok tejjel. Mi meg a bátyámmal élvezettel kortyolgattuk. Én úgy éreztem ilyen fenségesen jó ízű kávét még soha nem ittam. És tényleg így volt, ma is érzem a számban az ízét. Nagyon finom volt.
Ma már természetes, hogy ha tejeskávéra vágyom én is "rendes" kávéból csinálom, de azt az ízt amit úgy 1956 tájékán 7 évesen éreztem már nem tudom visszavarázsolni az ízlelő bimbóimra. És ez egy jó végszó is lehetne, de nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne említsem meg életemnek egy olyan szakaszát, amikor nagyon sok fekete kávét kellett meginnom, és ezt sem babkávéból főzték. Az olvasó már bizonyára kitalálta, hogy a katonaságról van szó. Hódmezővásárhelyen ahol 1967-68-ban katonáskodtam elég gyakran szerepelt az étlapon a reggeli mellé a fekete kávé. Nem tudom miből csinálták, nyilván ebből a Zamat pótkávéból. Jó volt egyébként, jól megédesítették, nem sajnálták belőle a cukrot. Állítólag a brómot sem, de abban soha nem voltunk teljesen biztosak, hogy tesznek bele. Legalábbis mi nem éreztük, hogy visszafogottabb lett volna érdeklődésünk a szebbik nem iránt. :)
És akkor ez legyen a végszó.:)
