Legutóbb azt írtam, hogy jobb fogadásokon meg szoktam kóstolni a lazacot, de nem nagyon akar ízleni. Így aztán - bár fel is adhatnám már - még mindig próbálkozom. Most viszont megosztom olvasóimmal milyen is volt életem legjobb állófogadása.
A dolog 1974-ben esett meg a Gellért szállóban. De kezdem az elején. Ebben az évben volt 25 éves a szovjet-magyar tudományos-műszaki együttműködés. 25 év az már egy negyed század, ez meg is látszott az ellátáson is. Addig amíg korábban 3-4 szovjet vendéget is felvitt pár napra a fővárosba egy-egy tanársegéd, most minden szovjet vendégnek külön kísérője volt, aki egyúttal a tolmácsolási feladatokat is ellátta. A professzor urak a Gellértben voltak elszállásolva, mi kísérők kint Óbudán a Római parton, meglehetősen sportos körülmények között, a Sport szállóban. Úgy emlékszem kora ősz volt, éjszakánként már eléggé lehült a levegő. Megnyugtatott viszont bennünket, hogy az egyetem újonnan kinevezett rektorhelyettese is ott fagyoskodott velünk, akik többnyire csak tanársegédek és adjunktusok voltunk. Sőt, én még az sem, csak gyakornok. Ösztöndíjas gyakornok. Sokan viccelődtek is velem, hogy az ösztöneimet díjazzák. Szóval éjszaka fáztunk egy kicsit, de nappal még meleg volt. Mondjuk a szovjet professzor urak sem voltak a Gellérthez szokva, sokkal inkább a miskolci és pesti kollégiumokhoz. De most kitett magáért az ország, tényleg volt minden mi szem szájnak ingere. Úgy látszott a pénz nem számít. Egyedül a mi szállásunkon lehetett valamit megtakarítani. Az előadások a szomszédos egyetem épületében voltak, az ebédek a Gellért szállóban. Természetesen mi is ott ebédeltünk. Aztán az első este volt egy állófogadás, gondolom mondanom sem kell, hogy szintén a Gellértben.
A bejáratnál Perényi rektor úr fogadta az érkezőket. Itt nem látszott ki hírneves szovjet professzor, ki csak kísérő - mint szerénységem is - legfeljebb illat alapján lehetett volna megkülönböztetni külföldi és honi vendéget, de a rektor úr nem szaglászott bennünket, hanem mosolyogva a kezét nyújtotta. Amit mi természetesen elfogadtunk, visszamosolyogtunk, majd beléptünk a terembe, amely hatalmas volt. Középen egy majdnem olyan asztallal mint maga a terem, a szélein pedig volt néhány asztal székekkel. A távolabbi sarokban néhány fényesre szidolozott kör alakú tálat láttunk melyek alatt borszesz égők égtek.
Én a vendégemmel együtt az akkori főnökömmel tartottam, aki egy évvel korábban odavett a tanszékre. Poharunkkal a kezünkben megálltunk a terem közepe táján a falnál és vártuk, hogy mindenki bejöjjön és a rektor úr elmondja köszöntőjét. Ez meg is történt hamarosan, mi kiittuk poharainkat majd megindultam a hatalmas asztal felé a vendégemmel együtt. Egyszer csak érzem, hogy a professzor úr megfogja a karom, majd hallom, hogy "Ne siess annyira, abból még reggel is lesz, gyere nézzük meg mi van ezekben itt" - és a borszesz égős edényekre mutatott. Így is történt. Odaléptünk, majd a pincérektől megkérdeztük mik is vannak ezekben fényesre szidolozott edénykékben? Máig is emlékszem rá: csirkemáj, borjúpörkölt, töltött káposzta és szarvaspörkölt volt bennük. Zavartalanul végig tudtunk enni mindet, a harmadik és negyedik tálnál már egy rövid sort is ki kellett várnunk, mielőtt hozzá jutottunk volna a ritkán látott ínyencségekhez. Ezután természetesen már csak nassolni mentünk oda a nagy asztalhoz, egy kis főtt nyelvet, prágai sonkát, pick szalámit, miegyebet rakva a tányérunkra. Én még lenyomtam egy szépen megsült libacombot is de emlékszem, hogy ez már nehezen ment le. Biztos ettem valami desszertfélét is de erre már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy hajnali négy felé a nagy asztalon még nagyon sok érintetlen tálat láttam. Egyre nagyon emlékszem. Képzeljünk el egy hatalmas ovális alakú tálat - hossza lehetett úgy 1 méter 20 centi - amely körbe van rakva egész grill csirkékkel, középre meg be van "górva" rengeteg finom apróság. Hát hajnalban még elég sok ilyen vagy ehhez hasonló tálat láttam - érintetlenül. Hiába no, 25 év az 25 év, főleg ha szovjet-magyar.
Egyébként akkor úgy egy éve lehettem házas, és az ifjú asszony nem nagyon szerette ha egyedül hagyom. Így volt ez most is. Én meg másnap mondtam is a főnökömnek, hogy nincs nagy kedvem menni, mi lenne ha nem mennék? Rám nézett, majd rövid gondolkodás után azt mondta: "Nézd fiam, amikor én ennyi idős voltam mint Te engem még puliszkát enni sem hívtak maguk közé olyan emberek akik között te most eltölthetsz néhány napot". Ez azért komoly érv volt. Már nem emlékszem otthon hogy intéztem el az utazást, de a dolog eldőlt, én meg mentem néhány napra a fővárosba. És mindvégig úgy éreztem, hogy nagyon igaza volt a főnökömnek.
Még valami, aztán befejezem. Életemben akkor láttam először vörös kaviárt. A magas vendég ajándékozta nekem, egy konzervdoboznyi vörös lazac kaviárt. Olyasmit amiről legutóbb írtam. A 140 grammos. Hazahoztam, még egy darabig én is őrizgettem, aztán egyszer úgy ítéltem meg, hogy eljött a kaviár ideje. Felbontottuk, megízleltük, hát elég rossz volt. A családban senki nem bírta megenni. Nyilván szerencsétlen megromlott a nagy melegben, hűtő nélkül. Úgy hogy kidobtuk a vörös kaviárt. Aztán évekkel később amikor megint alkalmam volt megkóstolni már ízletesebbnek találtam.:))
Ez az írás jobbára az evésről szólt. Mint ahogy a mai este is. Kívánom, hogy minden olvasómnak jusson asztalára sok-sok finom dolog, és hozzá innivaló is. Mint ahogy az elkövetkezendő új évben is.:))
