Újabban nem igazán vagyok oda a teáért. Valószínűleg azért mert a tea ezekkel az édesítőszerekkel nem az igazi, ahogy az igazi lenne úgy meg hizlal. Na nem a víz, hanem amivel iszom. Én ugyanis jó 30 éve már nem cukorral iszom. A cukor hizlal, én meg azt nem nagyon engedhetem meg magamnak. Én ha teázásra adom a fejem, akkor valami édességet majszolgatok, aztán azt öblítem le a teával. Így a teának az íze az édességekkel harmonikus ízt ad a számban amit fölöttébb kedvelek.
A dolog orosz földről ered. Azt már korábbi olvasmányélményeimből is tudtam, hogy Oroszországban az idős asszonyok úgy itták a teát, hogy a fogaik közé vettek egy darab kockacukrot és azon keresztül kortyoltak a teából. Hát én is kipróbáltam így, túl nagy élvezet nem volt. Megállapítottam magamban, hogy ezt azért találhatták ki mert szegények voltak, nem volt elegendő pénzük hogy cukorra is fussa, így aztán ezt a módszert alkalmazták. Mert ezzel a módszerrel tényleg sok teát meg lehetett inni egy-két darab cukorral. Ugyanis a tea - útban lefelé - olyan kevés ideig érintkezik a cukorral, hogy egyszerűen nem tud elegendő mennyiséget leoldani ahhoz, hogy a teát élvezni is tudjuk. Így aztán visszatértem a kristálycukorhoz meg a citromhoz (korábban citrompótlóhoz) és általában csak reggelente ittam ilyesmit, leginkább bundás kenyérhez. Mindebből látható, hogy ezekben az időkben a tea nálam az étkezés része volt és nem az élvezeté.
Aztán, hogy megfordultam szovjet földön, láttam, hogy teázni másképp is lehet. Vendégségben fordult elő, hogy mikor már túl voltunk az előételeken (körülbelül 20 féle hideg étel) valamint a másodikon is (nagyon sokszor sült csirke vagy marha krumplival) akkor jött a tea. Ami az étkezésnek ebben a fázisában ideális innivaló volt. Az ember gyomra már eléggé tele volt a fentebb említett finomságokkal, a vodka és az örmény konyak is eléggé nyomasztotta már az embert belülről, a pezsgő még csak ismerkedett a lenti körülményekkel amikor megjelentek az asszonyok a forró vizes szamovárral és a teakoncentrátummal. Ha jól emlékszem zavárkának hívták.
Megnézhetném a Google-val de nem nézem. Direkt kerülöm a Google-t, nem tudományos dolgozatokat írok én itt 2-3 naponta. Inkább tévedjek egy-két apróságban de írjam azt ami a fejemben van. Majd kiigazítanak az olvasóim.
Visszatérve a teázásra, ez a zavárka egy tea koncentrátum, sok tea kevés vízzel. Fegyintézetekben szoktak ilyesmit inni a rabok, persze ők a szamovárt kihagyják. Nem úgy mi. Nálunk az asztalon ott volt az is, tetején a zavárkás edény amit a forró víz gőze tartott melegen. Egész jól nézett ki. Az egésznek volt egy csehovi hangulata. Bár ez egy moszkvai panelben nehezen rekonstruálható, hiszen egy ilyen szamováros teázás igazából egy Moszkva alatti dácsa (nyaraló) teraszán tudja igazán azt a hangulatot idézni amit többek között Csehov is leírt, Nyikita Mihalkov pedig megmutatott nekünk az "Etűdök gépzongorára" valamint "Csalóka napfény" című igazán kiváló filmjeiben. Ebből a zavarkából töltött mindenkinek egy keveset a ház asszonya, hogy aztán a hígítást mindenki maga intézze a szamovárból.
Jók voltak ezek a teázások. Maga a tea Indiából származott, vagy a ködös Albionból Earl gray tea formájában, amit szerénységem ajándékozott az asszonyoknak. Cserébe ők a legfinomabb falatokat helyezték a tányéromra legszebb mosolyuk kíséretében. Ezt az Earl gray teát ők indiaival hígították, hogy tovább tartson. Biztos írtam már, hogy a szovjet asszonyok nemigen vették a grúz meg örmény teát. Ezt meghagyták nekünk balga külföldieknek, akik boldogan vettük itthonra ajándéknak. Miközben sorban álltunk a pénztárnál lelki szemeink előtt megjelentek a napsütötte grúz teamezők amint a szél szelíden mozgatja az ültetvényeken a tealeveleket és csak részben éreztük a megelégedettséget, hogy milyen jó, hogy vettünk néhány csomaggal mert hogy fog örülni otthon az asszony meg hát az ajándékozás egyrésze is le van tudva. Hát az asszonyok nagyon nem örültek neki, de ki emlékezett már erre néhány év múlva, így aztán a grúz teáknak állandóan meg volt a piaca. Mert nem csak mi vásároltuk ezt. Vették a csehek, szlovákok, lengyelek meg mindenki aki azt olvasta a csuda tudja hány nyelven megjelent Szovjetunió című folyóiratban, hogy a grúz tea világhírű. Hát igen, biztos az, csak azok nem itták akik termelték.
Megint csak elkalandoztam a teremburáját, szóval az asszonyok öntöttek a zavárkából, mi jó bőven engedtünk hozzá forró vizet a szamovárból és körülnéztünk mit is eszegessünk a tea mellé. Mert itt természetesen nem evésről van szó, az megvolt már, hanem eszegetésről, megkockáztatom, nyalakodásról. Vagyis kivett az ember a kistányérjára egy kis mézédes lekvárt, olyat ami még gyümölcsből készült, lehetőleg a város környékén található erdőből szedett gyümölcsből, jó sok cukorral eltéve hadd kívánjak az ízlelőbimbók az öblögetést a finom teával. Ami meg is történik, mégpedig folyamatosan. Egy kis nassolás, egy kis öblögetés. Így finom ám a tea! De ha az ember szereti a változatosságot, eszegethet egy kis Halvát is, netán mézet, persze házi mézet nem azt a fajta mű mézet amit mi öntögettünk ki Kazahsztánban az utcai csap mellé, hogy üres dunsztos üvegekhez juthassunk amibe aztán a korcsmáros - jófajtának ugyan nem mondható - de mégis csak hideg seritalt mért.
Aztán teázáshoz kiváló még a szovjet (ma már orosz, ukrán stb.) boltokban vehető úgynevezett konfeti is, ami tulajdonképpen sok kisebb méretű csoki külön-külön becsomagolva. A szovjet asszonyok retikűrjében mindig megtalálható volt néhány darab amit ebéd időben gyorsan bekaptak, mert az ebédre vagy idejük vagy lehetőségük nem volt. Aztán hosszabb idő alatt ennek a fajta éhségcsillapításnak meg is lettek a hátrányos következményei mint tapasztalhattuk is ottjártunkkor.
Ilyesmikről van szó, és nagyon sokféléről:
Tehát a lekváron kívül volt még az asztalon Halva, méz, konfeti, csokoládé táblában és még sok minden ami édes. És ezt az ember eleszegette, közben teázgatott, a háziasszony még egyszer körbejárt a zavárkás kis kancsójával, szóval jól elvoltunk, miközben bensőnkben ádáz küzdelem folyt az életben maradásért, bár mi ebből nem sokat érzékeltünk, csak kicsit teltnek éreztük magunkat.
Itthon is természetesen ragaszkodom a kint megkedvelt teázási szokásaimhoz. Apró orosz csokoládék általában vannak a háznál, legutóbb a közeli élelmiszer áruházban görög napok voltak, sikerült egy kis Halvát is beszereznem, meg még az ántivilágból maradt egy kis igazi orosz lekvárom is. Kicsit régi már, 1988 végéig garantálták a gyártók a minőségét, örömmel jelentem hogy most 21 év után is kiváló íze van. Kicsit hezitáltam mikor a nyáron megtaláltam néhány üveggel a beépített szekrény legtetején a sarokban de aztán felbontottam, megnéztem, megszagoltam és megkóstoltam és fogyaszthatónak találtam. Na most azon kedves olvasóimnak akik elszörnyülködnének a dolgon megmondom őszintén igazuk van. Ez azért tényleg elég régi. Annyi esélyt azért adtam a szervezetemnek, hogy nagyon picike adagokban és elég ritkán eszem belőle. Inkább kevesebbet teázom, egyébként sem teázhatom én gyakran mivel nem édesítővel iszom, tehát nyár óta eszem az első üveggel, egyébként eperlekvár. Azért örültem annakidején neki, mert ezt még lekvárból készítették, szemben velünk ahol már több volt benne a zselatin meg az egyéb anyag mint a gyümölcs. Ma már ott sem vennék lekvárt. És ezért becsülöm meg ezt a régi lekváromat.
Végére értem mondandómnak, kicsit hosszú lett de talán nem baj. Aki pedig kedvet kapott egy jó teához ne sokat hezitáljon csináljon magának egyet, keressen valami édes dolgot hozzá és teázzon egy jót. Nagyjából úgy ahogy leírtam. Egyen valami édeset, öblögesse le teával a nyelvéről az édességet. Isteni lesz.:)
