Világéletemben igyekeztem tudatos fogyasztó lenni és ragaszkodni fogyasztói jogaimhoz. Vagyis jól ismertem a jogaimat és ennek megfelelően szoktam ragaszkodni is ezekhez a jogokhoz. Nemrégiben egy balekfeladatnak köszönhetően alkalmam volt jó 25 percig átoktatni a jogi karra, amiről beszámoltam a Morgómedve olvasóinak is. Egy előadást csak elkezdeni nehéz, utána már megy minden mint a karikacsapás. Én is így voltam vele, próbáltam előráncigálni a joggal kapcsolatos ismereteimet, amelyek azért nem túl szegényesek, ennek ellenére most csak az jutott eszembe, hogy a római jog szerint kocsmai adósságot per útján nem lehet érvényesíteni. Ami azért alapjában véve nem rossz dolog de kevés, hogy egy igazán jó előadást tartson az ember jogász hallgatóknak. Igaz, nem is gondoltam arra, hogy jogi kérdéseket fejtegessek, de valahogy fel kellett venni a szálat az erőteljesebb mondanivalóm bevezetéseként.
Ekkor jutott eszembe egy régi emlék. Régen, volt, talán igaz se volt, mondhatnám a mesemondók stílusában, de ez nem mese, úgy hogy ez bizony igaz volt, mint azt a lentebb látható dokumentum is bizonyítja.
A dolog előzménye az volt, hogy az egyik nagyáruház este 6-ig volt nyitva, én pedig este 6 előtt öt perccel akartam bemenni. Sajnos már nem tudtam bejutni mert az ajtóban álló ifjú hölgy ebben megakadályozott. Én viszont nagyon szerettem volna bemenni, ezért megkérdeztem, hogy meddig vannak nyitva. Megmondta és még jobban elállta előlem az utat. Jött a főnök, ő is hasonló álláspontot képviselt. Rövid ideig vitatkoztunk, hogy jogosan állják-e el az utamat vagy nem. Végül is erőszakhoz nem folyamodtam, ellenben otthon szép levelet fogalmaztam a belkereskedelmi miniszter elvtársnak és tiszteletteljesen érdeklődtem afelől, hogy ha egy üzlet vagy bolt este 6-ig van nyitva akkor én meddig mehetek be? A válasz természetesen az volt, hogy este 6-ig.
Másnap a levelet lemásoltam néhány példányban, az eredeti példányt elraktam, a másolatokból pedig egy-kettőt mindig magammal hordtam. Aztán ha valamelyik boltban hasonló eset állt elő egyet odaadtam az ajtónállónak, én pedig beballagtam mellette. Sportot nem csináltam a dologból de ha az ember valami miatt csak késve tud hazaindulni, otthon meg kenyér egy szál se - ahogy szokták mondani - bizony 5 perc is számít. Ezek az esetek mindig olyan beesés jellegűek voltak. És az ember nem ilyenkor tartott nagy bevásárlást, megvette a kenyeret és már ment is a pénztárhoz. Visszapillantva az évtizedekre nem kellett nekem ezeket gyakran használni, összesen talán 2 alkalommal volt rá szükség.
Ma már azért más a helyzet. El tudom képzelni, hogy ma már nem kapnék választ a minisztertől. Sőt hamarabb kapnék egy-két nyaklevest a kopasz, szekrény méretű őrző-védőktől ha nagyon ragaszkodnék fogyasztói jogaimhoz. Hiába no, változik a világ. Igaz, ma már nem tudok olyan későn sem jönni munkából, hogy ne legyen hátra még elegendő idő a zárásig azután, hogy a kiló kenyeremet megvettem.
Végezetül tekintsük meg a dokumentumot:
Aztán, hogy a szakigazgatási szerv nekem mit válaszolt, már nem emlékszem. Biztos egyetértettek velem és helytelenítették az áruház gyakorlatát. Ami nagyon derék.:)
