Na, most nem hagyom magam eltéríteni. Szóval a csikófrizura is a Délőn készült, abban a bizonyos fodrászatban ahol a férfiak szívesen üldögéltek, beszélgettek amíg rájuk nem került a sor. Engem többnyire nagyapám kísért el amikor már nagyon rám fért egy hajnyírás. Ilyenkor aztán ő is megigazíttatta a magáét. Szerettem ide járni mert a felnőttek mindig csupa érdekes dolgokról beszélgettek. Itt hallottam először Lép Lajos bácsiról, aki a saját temetésén ült fel a koporsóban, gondolom mondanom sem kell, igencsak elcsodálkozva. Azóta sem felejtették el a falubeliek. Bizonyára még napjainkban is szájról szájra száll a történet. De lassan szólás-mondássá is változott. Az emberek szívesen emlegették úgy is, hogy "felült mint Lép Lajos a koporsóban".
Aztán voltak itt történetek kísértetekről amik éjfélkor jelentek meg a temetőben, meg hát ezerféle történet. Mi gyerekek meg csendben lapítottunk, nehogy már abba hagyják a mesélést. Ezekért az élményekért igazán semmiség volt, hogy mikor sorra kerültünk akkor János bácsi jó szellősre nyírta a frizuránkat, ami végül is nem volt rossz, lévén hogy nyári szünet volt és a nap igen csak melegen tudott sütni az emberre.
Érdekes kialakítású volt ez a csikófrizura. Tulajdonképpen géppel nagyon rövidre vágta az ember haját körben az ember fején, sőt felül is, csak elől hagyott egy gyerektenyérnyit. Ez csak egy árnyalatnyival volt hosszabb mint máshol de azért mégsem mondhatta az ember, hogy kopaszra van nyírva. Mert a kopaszra nyírást az azért senki sem szerette. Azt már megalázónak találta az ember, így ezzel a kis megmaradt résszel csak rondának. De azért úgy voltunk vele, annyi baj legyen és rohantunk játszani. Aztán később mikor nagyobbak lettünk már a csikófrizurát felváltotta egy kicsit felnőttesebb forma. Bar ebben is kis surmónak látszott az ember de azért ezt már jobban szerettük. Kevés gyerekkori fényképem maradt fel, talán összesen 5 darab, az egyiket megosztom a Morgómedve olvasóival:
Igen, ez vagyok én. Meg nem mondom hány évesen. Természetesen egy kitömött állat társaságában. Úgy látom a mi iskolánkban a kacsa volt a sztár. Úgy áll ott mellettem mintha ő is olvasná a könyvet. Pedig valójában egyikünk sem olvassa hanem várjuk, hogy a fényképész végre elkattintsa a masináját és mi felállhassunk végre. A képet nézve sajnálom, hogy senkinek nem jutott eszébe kicsit lesimítani a hátul felálló hajamat. Meg azt is, hogy nem szóltak előre. Anyám talán valami ünnepélyesebb ruhát adott volna rám. Bár ahogy nézem ehhez a kissé kopott kacsához ez ami rajtam van jobban illik.:)
