Olvasom az egykor népszerű humorista naplóját és ott található egy mondat, miszerint 1953-ban végre feleségével hozzájutottak egy szoba-konyhás lakáshoz, WC a folyosó végén. És itt letettem a folyóiratot és kicsit elméláztam ezen a WC dolgon. Ami a folyosó végén található és ami a szomszédokkal közös WC-t jelentett. Hát engem mindig elszomorít ha azt látom, hogy az embereknek még saját WC-jük sincs, mert szerintem saját WC az jár az embernek. Ahol viszonylag nyugodtan elüldögélhet, olvasgathat, netán dohányozhat. Senki nem kopog rá, senki sem zavarja, hiszen a család tagjai úgyis tudják, hogy a WC foglalt, idegen meg nem jön.
A folyosó végén lévő WC az más. Bár sokan láthatják ha az ember a folyosón arrafelé tart azért mégiscsak nagyobb annak az esélye, hogy megzavarják. Elég egy diszkrét kopogás és máris oda a nyugalom. Mondhatnám úgyis, hogy megette a fene az egészet. Ilyenkor már az ember arra gondol sietnie kell, mert várnak a WC-re, tehát gyorsan be is fejezi ha van eredmény ha nincs. Azt sem lehet tudni hol várnak. Ha az illető úgy dönt, hogy visszamegy a lakásba az még a szerencsésebb eset. Ez esetben nem kell esetlenül eloldalogni a várakozó mellett, nem kell idétlen közhelyeket motyogni, egyedül a folyosói ablakok azok amik kicsit zavarhatják az embert. Ha viszont az ajtón kopogtató úgy dönt, hogy az ajtó előtt várja meg amíg a mellékhelyiség szabaddá válik akkor az már egy kicsit kínosabb. Még akkor is ha a szokásos szemüveg és újság mellé az ember egy illatosító spray-t is kivitt magával.
Mert az ott lakó férfiak szerintem a folyosó végi WC-n is olvasnak. Azt mondják a férfiak azért olvasnak a WC-n mert ott van egy kis nyugalmuk. Tudom, hogy ez csak egy rosszindulatú feltételezés. A férfiak tényleg az olvasás miatt időznek el a lakás legkisebb helyiségében. Elkezdenek olvasgatni aztán belemerülnek, na még ezt az oldalt, na még ezt a másikat és már telnek is a percek sorban egymás után. Természetesen nem minden körülmények között olvasnak. Én például bármilyen szívesen olvasok is ilyen helyzetben a Szovjetunióban kénytelen voltam lemondani erről az élvezetről. Remegő térdekkel guggolva ez már nem annyira élvezetes. Persze más a helyzet ha valaki ott nő fel, neki ugyanolyan természetes, hogy újságot visz magával ha oda megy mint nekem itthon a saját lakásomban. Miután arrafelé az ajtó nem feltétlenül képezi a WC fülke szerves részét, Kazahsztánban alkalmam volt megtapasztalni azt is, hogy ukrán barátom Grísa miképpen képes guggolva egy hatalmas Pravdába temetkezve hosszú percekre elmerülni az olvasásban, miközben szájából lóg egy - jellegzetesen orosz cigaretta, a papirposz. Hát sajnos nekem ez nem ment. Sem ott, sem a moszkvai, sem a leningrádi kollégiumokban. Itthon persze más a helyzet.
A folyosó végi WC és a saját WC közötti átmenet lehet a kollégiumi WC. Munkahelyit nem mondanék mert azokat csak végszükség esetén veszi igénybe az ember, ezek száma viszont az ember élete során elhanyagolható. Nem úgy a kollégiumi vagy netán seregbéli illemhely. Mindkettő jellemzője, hogy majdnem sajátjának tekintheti az ember. Nem sajátja ugyan mert sok ember használja de azért mégsem egy folyosó végi WC. Bár a helyzet kétségtelenül hasonló ahhoz, de mégis másabb, jobb.
Először is nem kell sunnyogni egy nyitott körfolyosón. Azután mivel ezek többnyire a mosdó közelében találhatók mások akár azt is hihetik, hogy kezet mosni megy az ember. És mivel az ember a hasonló korú társai között van kisebb gondot csinál a dologból. Itt tehát teljesen természetesen viszi magával a hóna alatt az újságot vagy könyvet. Néha két kötetet is, mint egykori egyetemi kollégiumi társam aki két vaskos kötettel tartott a folyosó végén lévő WC felé. Konkrétan a "Háború és béke" két kötetével. Aztán mikor valaki megkérdezte nem lesz-e egy kicsit sok, azt válaszolta, hogy nem, mert az egyik kötetből már csak pár oldal van vissza. Így már persze más a helyzet.
Az én életemben is volt 2 időszak amikor a lakásnak nem volt saját WC-je, a folyosóra kellett kimenni. Kis elsős voltam és Lillafüredre udvaroltam egy lánynak, az ő lakásuk volt olyan, hogy a folyosóra kellett kimenni. Természetesen kerültem azt, hogy pont akkor kelljen kimennem amikor náluk vagyok, de azért voltak esetek amikor igénybe kellett vennem a folyosó végi mellékhelyiséget. Hát nem volt kellemes. Kicsit szégyellős voltam ilyen dolgokban, az előtte lévő egy éves katonaság ellenére. Kerültem a kimeneteleket. Ha lehetett elintéztem a vendéglátó helyeken vagy a kisvasúti állomás épületében.
A másik eset már életem meghatározóbb része volt. Az egyik közeli rokonunknak szintén olyan lakása volt, hogy nem tartozott hozzá saját WC. Egy függőfolyosón kellett végigmenni, szemből csak a fél ház látta, hogy hová megy az ember. Miután évekig jártunk ide (majdnem minden vasárnap) éppenséggel megbarátkozhattam volna vele, de azért mindig igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy soha nem kellett hosszabb ideig ott tartózkodnom, csupán a kisdolgaimat végeztem itt. Viszont mindvégig zavart az, hogy bár a lakásban otthon éreztem magam mégiscsak idegenekkel kellett egy WC-re járnom és a fél ház láthatta mikor megyek, mikor jövök, meddig vagyok bent.
Örülök, hogy eljutott oda a világ, hogy ma már nálunk a családok nagy része önállóan birtokolhat olyan saját helyiséget ahová a király is gyalog jár. Szerintem ez hozzátartozik ahhoz, hogy az ember a lakását tényleg otthonának érezze.
