Néhány nappal ezelőtt kissé álmosan bóbiskoltam az íróasztalnál mikor hallottam a rádióban, hogy eljárás indult egy dóci férfi ellen aki rabszolgaként tartott fogva valakit. Az érdekes nem a rabszolgatartás volt, sajnos ma már ennek sincs különösebb hírértéke, hanem a Dóc-ra kaptam fel a fejemet. Ezt a Dóc nevű települést Sándorfalva mellett, nem messze Szegedtől én jól ismerem. Oda jártunk lőgyakorlatra mikor 1967/68-ban Hódmezővásárhelyen katonáskodtam.

Ezeket a lövészeteket a  nyári hónapokban kirándulásként éltük meg, télen meg befagyott a fenekünk a nyitott teherautó platóján. Szerencsére a zászlóalj kantinos srácnak mindig volt pálinkája, amiből mi feltankoltunk és időnként meg-meg húztuk a lapos üveget. Aztán a lőtérre kiérve láttuk, hogy  vannak akik még jobban fázhatnak a sátrakban éjszakázva. Ők voltak az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonák. Azonban hiába volt ezekben a sátrakban egy-egy kis kályha is amikor kint mínusz 15 fok volt bent sem lehet sokkal kevesebb a mínuszok száma. Szóval ez a Dóc melletti lőtér gyakran eszembe jut amikor tudósításokat hallok arról a környékről.

Mint ahogy az a történet is amit most elmesélek. Késő tavasszal történt. A hajnalok még hűvösek voltak, de napközben már jó meleg volt. A laktanyában éltük megszokott életünket amikor egyszer csak hívattak néhányunkat a zászlóalj irodába. Kiderült, hogy beneveztek bennünket a Néphadsereg Bajnokságra ahol a géppuskánkkal fogunk szerepelni. Történetesen lövészetről volt szó, versenyszerűen. Ennek egyik selejtezőjére került sor később, na erre kellett felkészülnünk. Valahogy megéreztük, hogy megfogtuk az Isten lábát. Ha meg már megfogtuk, nem eresztettük. A seregben minden alkalmat meg kell ragadni egy kis lógásra, különben nem lehet kibírni azt a hosszú időt. Mi sem eresztettük. Igaz, nagyon nem is akarta senki kivenni a kezünkből.

A következő hét elején meg is kezdtük a felkészülést. Felraktak bennünket egy teherautóra és elindultunk Dócra. A kocsin voltak még néhányan más századokból is. A parancsnok a mi századparancsnokunk volt, aki nem éppen eszességével tűnt ki az akkori ötvenes tisztek közül. Mint írtam nem volt valami okos ember, de attól barátságos még lehetett volna. De nem volt barátságos sem.  Humora sem volt. Ezt azért írom le, hogy nagyobb legyen a kontraszt a későbbiekben leírtakkal. Tehát elindultunk egy teherautóval úgy tizenketten, plusz egy gépkocsivezető. Híradóst nem vittünk magunkkal, viszont vittük több kisméretű adó-vevő készüléket. Ennek stratégiai jelentőségét nem igazán érettük de azért felpakoltuk a géppuskákkal együtt a teherautóra. Amire nagynehezen mi is felkászálódtunk. Már ennek a felkászálódásnak is volt valami kedélyes, barátságos jellege. Nem voltak tisztesek akik már csak a rend kedvéért is ordítoztak volna velünk, így aztán szép komótosan és nyugodtan foglaltuk el helyeinket a teherautó platóján. A százados elvtárs is nyugodtan vette tudomásul hetvenévesekre jellemző kászálódásunkat. Ezután elindultunk és mivel a parancsnokunk a sofőr mellett ült mi zavartalanul meghúzhattuk a magunkkal hozott pálinkás üvegeket. Ami persze szabálytalan volt, de nem ez volt az egyetlen szabálytalanság aznap.

Vidám hangulatban érkeztünk meg ahol azonban némi üzemzavar mutatkozott a célokat illetően így aztán rögtön leheveredtünk hogy kipihenjük az utazás fáradalmait. Közben elkezdtük csavargatni a magunkkal hozott adó-vevők gombjait. Innen már csak egy lépés volt, hogy néhányan felálljanak és kissé távolabb menjenek. Én is ezek közé tartoztam. Elmentünk elég messzire és élveztük hogy "drót" nélkül is milyen jól tudunk beszélgetni. Tojtunk mi arra, hogy valakik lehallgatják, mondtunk mindent ami eszünkbe jutott.  Többnyire marhaságokat. Egy idő után még a mi humortalan századparancsnokunk is kézbe vett egyet és ő is beszállt ebbe az ökörködésbe. Igaz, innentől kicsit visszafogtuk magunkat, de azért örültünk neki, hogy őt is sikerült kimozdítanunk csendes letargiájából. És persze megvoltunk rökönyödve a dolgon annyira szokatlan volt. Aztán a műszakiak elhárították a hibát és kezdetét vette a gyakorlás. Ami megint csak élvezetes volt mert alig néhányan voltunk a lőtéren, rengeteg lőszerünk volt annyit lőhettünk amennyit akartunk. És mi kis is használtuk a lehetőséget. Estefelé aztán összepakoltunk és hazamentünk.

Néhány nap múlva pedig elindultunk Szentesre ahol a selejtező lövészetek voltak. Itt már sokan voltak akik jól tudtak lőni, így aztán mi kicsit hátrébb szorultunk. Nem is jutottunk tovább. Szépen visszailleszkedtünk a hétköznapokba, de azért mindig kellemes volt visszagondolni erre a párnapos kiváltságos helyzetünkre. És még ma is az. Amikor a mi örökké rosszkedvű, szigorú savanyú Józsi  századparancsnokunk is nyakában egy adó-vevővel visszavedlett jókedvű kamasszá. Még egy viccet is elmesélt ami aztán tényleg minden várakozásunkat felülmúlta. És hogy könnyebb legyen elképzelni akkori mivoltomat kikerestem innen a Morgómedvéből egyik katonaképemet:

Ez itt  velem a csapatzászló, az hogy lefényképeztek vele nagy megtiszteltetés volt. Bővebben itt olvashatunk róla.