A város és az egyetem
Ott hagytam abba, hogy ebéd után a kísérőmmel, egy fiatal kollégával bementünk az egyetemre. Az egyetem egy műszaki egyetem, bányász karral. A vizitálást a bányász kar dékánjánál kezdtük. A hajnali vendégnél. Elmondtam hogy miért jöttem, mivel szeretnék foglalkozni. Sok óhajom nem volt, szerettem volna több alkalommal beszélgetni az egyetem egyik professzorával, akinek a munkásságát otthonról jól ismertem, valamint elmenni egy kutató intézetbe, ahol szintén volt egy kolléga aki sokat publikált abban a témában amivel én is foglalkoztam (Folyamatos szállítóberendezések optimális irányítása). Terveim között szerepelt még egy bányalátogatás is. Ahogy az lenni, szokott mindent megígért amit majdnem be is tartott. Gondolom az olvasó is kitalálja mi maradt ki. De végül is az sem maradt ki, mert a hónom alá nyúlt Borisz Grigorjevics, az egyetemi kolléga, és elvitt bányába is. Mert természetesen ezt nem tudta elintézni a kar dékánja. Nagyon nem erőltette meg magát az biztos. Azonkívül jeleztem, hogy a tanszéken szeretnék kutatási zárójelentéseket olvasgatni, valamint az egyetemi könyvtárban nézelődni. Mint írtam mindent megígért. Többet nem is találkoztunk csak akkor amikor sajnálattal közölte, hogy mivel külföldi vagyok nem tud bányába vinni.
Aztán 2 év múlva ismét hallottam róla. Felhívott telefonon és egy egy magyar orvosságot kért, valami vese problémára. Én rögtön kerítettem egy ismerős orvost aki felírta, kiváltottam és el is küldtem. Nem postán, mert az nem ment volna, hanem egy éppen itt tartózkodó Jekatyerinburgi kollégával. Ő éppen indult haza. Így aztán a gyógyszer napok alatt Jekatyerinburgban volt. Ahogy hallottam oda pedig egy kolléganője ment érte repülővel és vitte el neki Karagandába. Ez az egész egy szűk hét alatt lezajlott. Gyanítom sikeres volt az akciónk, mert egyszer a postás egy kissé vastagabb borítékot hozott Karagandából, tartalma pedig egy Rakéta márkájú karóra volt. Csak úgy belerakva egy borítékba, közönséges levélként feladva. Megmondom őszintén igen csak csodálkoztam, hiszen a Szovjetunióból semmit nem lehetett kihozni vámeljárás nélkül, nekem meg egy borítékból kipottyan egy óra. És még a postások is végezték a kötelességüket mindkét országban, mikor - már bocsánat - el is lophatták volna. Summa summarum, a dékán úr bizonyára meggyógyult, én meg gazdagabb lettem egy új órával. Amit aztán elég sokáig hordtam is, mert éppen óra szűkében voltam. Egyébként az előző részben látható térképen megtalálható balra, kicsit fent Jekatyerinburg is. Mivel a térkép angol nyelvű, Yekateringburgnak van írva. Ahogy elnézem, légvonalban majdnem annyi lehet a távolság mint Budapest-Moszkva.
Visszatérve a beszámolómhoz a városról nem sokat tudok írni. A külföldiek általában csak a városközpontokat ismerik. Én is így voltam vele. Egyszer kerültem távolabb a központtól amikor busszal elvittek a kutató intézetbe, egyszer pedig mikor Borisz Grigorjeviccsel elmentünk bányába.
Szállásom a Kazahsztán Szálloda volt. Miután tegnap feltúrtam a fél lakást fényképet is tudok mutatni róla. Igaz, ezek a fényképek borzasztó rossz minőségűek, nem is tudom, hogy lehettek ilyen rosszak, de azért mégiscsak patinásabbak mint az Internetről leszedettek, hiszen ezeket én csináltam.
Tehát ez itt a szállásom a Kazahsztán Szálló:
Azért az Interneten is találtam róla képet, sőt kettőt is. Az első még a rendszerváltás előtti állapotában, én még ilyenben szálltam meg, a másik pedig már felújítva. A felírat mutatja, hogy a beruházást már egy bankcsoport végezte.
Tehát ilyen volt...
...és ilyen lett:
Egész pofásan néz ki, igaz itt azért már jobban volt pénz is.
Említettem, hogy a szálloda közelében 2 kazah sütötte a saslikot. Elég nagy forgalmuk volt, mindig álltak sorban a pultnál. Ők csak sütötték, az előkészítés valahol hátul történt, ahová mi már nem láttunk be, talán jobb is. Én világéletemben szerettem a saslikot, rengeteget megettem náluk. Aztán mikor egy év múlva Jekatyerinburgban töltöttem 2 hetet, ott is kijártam saslikot enni a piacra. Mindaddig amíg egy ottani cimbora egy megjegyzést nem tett, csak úgy az orra alatt, aminek a lényege az volt, hogy nem kéne odajárnom. Hogy mire gondolt nem kérdeztem, csupán bíztam benne, hogy vaklárma amiről beszél. Viszont többé nem mentem saslikot enni. Itt Karagandában viszont minden nap, volt hogy kétszer is. Olcsó volt, pénzem meg volt elég. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg valami nem stimmel a hús eredetével vagy az előkészítés higiéniájával. A következő képen ezt a sasliksütőt láthatjuk. Azok akik sütötték fehér köpenyben vannak és félig le vannak hajolva.
Említettem, hogy ez egy szocialista bányász város, a szobrok is többnyire ezt tükrözik. Bennem két szobor hagyott mélyebb nyomot, mindkettőt lefényképeztem de ezek annyira rosszak, hogy inkább kerestem az Interneten másikat. Mindkettő mellett naponta mentem el, a magasból letekintő repülőt minden nap megcsodáltam. De a bányászokat is akik magasba emelnek valamit, talán szenet. A szocialista realizmus remeke mindkettő. A repülő a Szovjetunió hőse, 1943-ban halt meg. Esetleg be lehet nézni ide egy kis plusz információé.
Ők pedig a bányász testvérek, bár jobban megnézve lehet, hogy csak az egyik, a baloldali bányász a másik valami munkás lehet:
További képeket úgy nézhetünk meg a városról ha a Караганда szót bemásoljuk a Google keresőjébe, majd a Google menüben a felső sorban a Képek szóra kattintunk.
A mai beszámolom végére értem, adós vagyok még egy korrekcióval. Az előkerült fényképek borítékján szerepelt dátum is, ezek szerint nem 1986-ban hanem 1988 októberében voltam Karagandában. Természetesen most is...
(Folytatása következik)
