Látogatás egy közeli szénbányában
Ez a néhány jó film és a Mályiban tett látogatás kissé eltérített a karagandai sorozatomtól, most azonban visszatérek, hogy tovább mesélhessem az ottani látogatásomat.
Mint már írtam, a dékánnak mindjárt az első "munkanapomon" jeleztem, hogy szeretnék eljutni egy közeli bányába is. Akkor ő rábólintott (szerintem már akkor tudta, hogy nem fogok eljutni) aztán néhány nappal később valóban sajnálattal mondta, hogy mivel külföldi vagyok ennyi idő alatt nem tudja elintézni az engedélyeket. Én tudomásul vettem, bár abban, hogy közel 6 ezer kilométert repültem benne volt az is, hogy lássak már végre egy modern karagandai szénbányát melyekről oly sokat olvastam korábban a különféle publikációkban. El is panaszoltam a dolgot mindjárt Borisz Grigorjevicsnek, aki csak annyit dörmögött az orra alatt, hogy hogy nem kell oda olyan sok engedély, megoldható az egyszerűbben is. Bővebben nem tért ki a dologra, én meg nem kérdeztem. Folytattuk az előző napokban megbeszélt beszélgetéseket. Én már akkorra félig átrágtam magam a doktori disszertációján, volt már elég kérdésem. Mielőtt azonban tovább mennénk szólnék pár szót erről a nagyszerű emberről.
Borisz Grigorjevics Klimov, mert ez volt a teljes neve, olyan gumihevederes szállítószalagokból álló szállítórendszerek megbízhatóságával foglalkozott amelyek az útvonalon tároló kapacitásokkal (bunkerekkel) is rendelkeznek. Ezek a bunkerek lehetőséget adnak arra, hogy egy-egy szállítószalag üzemzavara esetén átmenetileg tárolhassák az anyagot és így a javítás idejére sem kell leállnia a termelésnek.
Rengeteg cikket írt erről, a doktori disszertációját is ebben a témában írta. Amit én Karagandában elolvastam ától cettig. Elsősorban az ő munkái inspiráltak arra, hogy elmenjek Karagandába. El is mentem és sokat beszélgettünk is a dologról. Később megunva a zord karagandai klímát elköltözött a napsütötte Kaukázusba egy Vlagyikavkáz nevű városba, ahol a helyi egyetemen kapott professzori állást. Sajnos szegény nem sokáig tudta élvezni a kaukázusi napfény simogató melegét mert hamarosan elkezdődtek a közelben a gerilla harcok, amelyek életveszélyes hellyé változtatták új lakóhelyét. Gondolom azért vissza már nem költözött. Hogy mi van vele nem tudom. Szerintem meghalt, vagy ha nem akkor olyan 85 év körül lehet.
Ez a nagyszerű ember az egyik nap azzal lepett meg, hogy másnap bányába megyünk. Én tétován kérdeztem az engedélyekről, de csak legyintett. Arra azért felhívta a figyelmemet, hogy ne verjem nagy dobra a dolgot. Nem is vertem. Másnap beültetett a Zsigulijába és el is indultunk. Útközben megálltunk egy gépgyárban ahol őt szemmel láthatóan jól ismerték. Itt olyan hidraulikus hengereket gyártottak amelyeknél nem volt dugattyúrúd, azt egy kötél helyettesítette. Vagyis a kötelet odakötötték valamihez, a hengert is rögzítették és nyomás alá helyezve a hengert a kötéllel el lehetett húzni ezt-azt.
Amikor megérkeztünk épp egy TV-s forgatócsoport dolgozott a helyszínen. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok rögtön megkérdezték nem nyilatkoznék-e? Mivel hálás voltam a bányalátogatásért természetesen rögtön igent mondtam. Bár szerintem akkor is nyilatkoztam volna ha az utcasarkon szólítanak meg. Ilyen fajta vagyok. Egy pár perces előkészület után elém állt egy fiatalember egy mikrofonnal én meg elkezdtem. Beszéltem én mindenről: az élenjáró szovjet tudományról, az egyetemek és a bányaüzemek gyümölcsöző együttműködéséről, az innováció szerepéről a társadalmi fejlődés során, a mérnökök és a bányamunkások mintaszerű együttműködéséről. Szóval mindenről amiről úgy gondoltam, hogy szívesen hallanának a riporterek is meg a nézők is. Ami egyébként igaz is volt. Talán a lelkesedés volt nagyobb az elvárhatónál, mert úgy éreztem, hogy most meghálálhatom Borisz Grigorjevicsnek hogy nem kis kockázatot vállalva megoldotta azt amit a kar dékánja nem tudott. Vagy inkább nem akart. Én tehát nagy lelkesen mondtam a magamét, észre sem vettem, hogy a kamera már leállt, csak akkor álltam le én is amikor barátságosan megveregette valaki a vállam, hogy köszönik szépen, most már abbahagyhatom. Abba is hagytam és mentünk tovább. Természetesen gőzöm nincs arról mi lett a riportom sorsa, hol és hányszor került adásba.
A bányához érve felballagtunk az emeletre egy irodába, itt kísérőmet nagy örömmel és tisztelettel fogadta egy mérnök kolléga. A beosztását nem tudom, de gondolom ő lehetett az üzem fő gépésze. De lehetett az igazgató is. Beszélgettünk egy keveset, aztán ő letelefonált az öltözőbe és már indultunk is átöltözni. Ezután a lámpakamrában felvettük a lámpát és az önmentő készüléket. Utóbbi segítségével lehet túlélni robbanásokat, tüzeket. Itt be kellett diktálni a nevünket. Borisz Grigorjevics bediktálta a sajátját, aztán az "enyémet" is. Röviden csak annyit mondott, hogy Petrov. Én meg néztem nagyokat. Ez ott olyan lehet mint nálunk a Szabó vagy a Kovács. Átmenetileg tehát megszűntem magyarnak lenni, előléptem Petrov polgártárssá. Ezen a néven megjártam a bányát majd kiszállás után a lámpával és az önmentő készülékkel a lámpakamrában hagytam ezt is. Mindezek után összefoglalnám a lényeget: azt amit egy hatalmas egyetem egyik dékánja nem tudott elintézni, egy telefonnal és némi rugalmassággal elintézte az egyetem egyik professzora. Igaz ő nem papírozgatott hanem felhívott valakit aki segített. Ennyi volt.
Hazafelé még egy jót beszélgettünk a kocsiban, most már nem a tudományról, aztán véget is ért a nap. Neki köszönhetően kipipálhattam a bányalátogatást is. Máig hálás vagyok érte.
(Még mindig folytatása következik)
