Végképp meghalt a régi bloghelyem, lekapcsolták a szervereket. A múlt év márciusa óta már nem lehetett oda írni, most már olvasni sem a korábban megírt dolgokat. Kár, mert azért a 7 év anyaga szépen rendezett volt, könnyű volt tájékozódni is, mert voltak különböző csoportok. Meglehet, hogy itt is van rá mód, most már tényleg rá kell szánnom vagy 2 napot, hogy teljesen megismerhessem és kihasználhassam az itteni lehetőségeket. Persze hibák így is lesznek, de legalább áttekinthetőbb lesz. Csupán emlékeztetőül írom, hogy tavaly tavasszal egy havi hezitálás után áthoztam a blogomat ide, viszont az áthozatal nem volt tökéletes, például a linkek nem működnek. Ha működnének akkor csak belinkeltem volna ezt a korábbi írásomat a kedden megírtba és kész. Így viszont kikerestem és bemásoltam. Jobb híján. Ezek után olvassuk ezt a 2008- októberi írásomat.
1973-ban nősültem, kocsi még nem volt. Miskolcon laktunk de azért havonta egyszer hazautaztunk anyámékhoz. Vonattal és busszal. Szombaton mentünk, vasárnap jöttünk. Ilyenkor anyám jócskán pakolt, hogy Miskolcon se haljunk éhen, apám meg egy nagy táskát - akkor úgy mondtuk, hogy sportszatyrot - rakott meg hazai szőlővel. Finom édes, fehér meg piros szőlővel. Mi általában vasárnap ebéd után indultunk haza. Felszálltunk a falumban a buszra, elmentünk a közeli Selypig. Onnan vonattal tovább Hatvanba. Na itt volt 2 óránk a miskolci vonat indulásáig. Mi meg soha nem maradtunk a fenekünkön az állomáson hanem a sok cuccal elindultunk be a városba kicsit körülnézni. Ami úgy nagyjából egy kilométer oda, egy meg vissza. Át a Zagyva hídján. Na visszafelé jövet itt gondoltam én néha arra, hogy bele kellene dobálni az egészet a Zagyvába, mert már nagyon nehéz volt. De nem csak nehéz, hanem a sok cipeléstől már össze is tört, a táska alján jelentős mennyiségű must gyűlt már össze. De természetesen nem dobáltuk a Zagyvába, hanem hősiesen cipeltük vissza az állomásra, hogy aztán Miskolcon szőlőt együnk reggel, szőlőt együnk délben, sőt este is, mert erjedni kezdett meg rothadni. Ezek után már naná, hogy nem akartuk kidobni ha már ennyit szenvedtünk vele. Úgyhogy szőlőt ettünk szőlővel.
4 évig tartott ez a cipekedés akkor aztán 1977-ben megvettük életem első Trabantját. Aztán a 31 év alatt volt még három, és ez a korszak zárult le idén júniusában. De ezt már a Morgómedve olvasói is figyelemmel kísérhették.:)
