Húsvétvasárnap van. A nap gyönyörűszépen süt, örülnünk kell neki, mert voltak itt hidegebb napok is mostanában. Számomra a húsvét mindig a tavasz kezdete volt, amikor már nagy valószínűséggel zakóban mehettünk locsolkodni. Tudom, ennek időpontja változó, de az emlékezetemben úgy maradt meg, hogy "Húsvétkor már tényleg itt a tavasz, hiszen zakóban jártunk locsolkodni". A mai napra ez még nem biztos, hogy igaz, de a nap szépen süt, itt még sok minden lehet. Valószínűleg kiülök majd az erkélyre is egy kicsit olvasni. Szépen kizöldültek a fák a ház előtt, eltakarják az utat, felfogják a port és a füstgázokat. A madarak itt már korán reggel elkezdik énekeiket, talán a párjukat keresik vele.
Régen húsvét hétfőn ilyenkor már megjelent a szomszédunk, nem sok időt hagyva anyánknak, hogy összeszedje és kirakja az asztalra a húsvéti kínálatot. Mi meg a bátyámmal hátrébb húzódtunk a házban mert még gatyában ugrattuk egymást meg tervezgettük mennyi pénzt is fogunk "keresni" aznap. De aztán mi is hamarosan összekaptuk magunkat és elindultunk.
Először a szomszédok majd a rokonok következtek. Utóbbiak mélyebben nyúltak a zsebükbe mikor elköszöntünk, de ez így is illett. Aztán következtek az ismerősök. Ezek amíg a pénz volt a lényeg sokan voltak, aztán ahogy a pénz helyett az eszegetés, iszogatás és beszélgetés került előtérbe egyre kevesebben lettek. Összefüggött ez azzal is, hogy évek óta távol éltem, kollégiumokban, egy évig pedig a katonaságnál tértem én akkoriban nyugovóra, az ismerősökhöz való kötődés is csökkent.
Aztán a "házak" száma elérte a stabil ötöt, évekig ezt az ötöt látogattuk apámmal. A bátyám idősebb volt, mindig külön oldotta meg a locsolkodást. Itt már nem néztük az órát, ez az öt ház jócskán belefért a délelőttbe. Mert mifelénk csak délig illett locsolkodni, ezért néztük gyerekként egyre riadtabban az idő múlását, miközben boldog-boldogtalant meglocsoltunk. A délhez közeledve összetalálkozva néhány hasonló korú cimborával együtt próbáltuk találgatni, hogy egy-egy házban vajon van-e lány? Aztán ha volt betódultunk. A falumbéli asszonyokat dicséri, hogy udvariasan fogadták az idegen gyerekeket is, egy-két forinttal őket is honorálva a locsolkodásért. Bár ez az idegen nem is helyes kifejezés, hiszen a mi falunkban mindenki ismert mindenkit, nem volt ott idegen senki.
Emlékszem volt időszak amikor a bolt is nyitva volt hétfőn délelőtt, így a locsolóvíz pótlása sem okozott gondot. Később meg amikor már zárva tarthatott megoldottuk mi, ha a nap korai szakaszában bővebben bántunk vele. A recept vidékenként változott de, a fő összetevő az akkor még az utcákon bőven megtalálható vízcsapokból folyt, csak a színezés technikája változott. Mi ezzel nem foglalkoztunk, inkább eltakartuk az üveget a kezünkkel, egyébként is - az egy időben valami bohócfélét formázó locsoló vizet tartalmazó üveg - színtelen folyadékot rejtett.
Hallomásból tudom, hogy volt ahol a gyerekek csentek egy kis igazi kölnit (pl. az akkor menő Operát) és azt töltötték bele egy kölnis üvegbe, majd színültig töltötték csapvízzel. A színét legtöbbször indigós ceruzával állították be, sejtelmes lilára. A színbeállításnál ügyelni kellett arra, hogy az esetleges utántöltés esetén a szín jelentősen ne csorbuljon. Hogy a szín és az Opera kölni illata hogyan stimmelt össze? Sehogy, de nem sok szakértő volt akkoriban. A kézzel való eltakarás akkor is működhetett.
Hát ez jutott nekem ma reggel eszembe a régi Húsvétokról, ezekkel a gondolatokkal kívánok Kellemes Húsvéti Ünnepeket minden kedves olvasómnak.
