A december egy kicsit hasonlít a szeptemberhez. Szeptemberben azért van sok program mert a nagy nyári pihenés után mindenki elkezd dolgozni, meg persze ott a Bányásznap is a maga rendezvényeivel. Én újabban már csak egyben vagyok érintett, az viszont annál fontosabb. Decemberben viszont itt a Borbála nap, melyet mi bányászok, kohászok szintén szakestélyekkel ünneplünk meg. Itt már három helyen számítanak rám, ebből kettőn hamarosan túl leszek, a harmadik sem várat sokáig magára.
Szerdán a falumban voltam Borbálát ünnepelni. Jól éreztem, jól éreztük magunkat, mert nem egyedül mentem innen Miskolcról. Szépen rendbe hozták a templomunkat, miközben a mise menetét figyeltem alaposan szemügyre vettem mindent. A szentmise után került sor igazán a Borbála ünnepségre, amelynek ünnepi szónoka (a közeli bányaüzem egyik vezetője) igen szép beszédben beszélt a bányászok védőszentjéről aki életét áldozta azért, mert nem volt hajlandó eldobni magát a nemrégiben felvett kereszténységet. Jó volt hallgatni a szép orgona muzsikát, a tárogató hangját és az ünnepi énekeket. Az időjárás kegyes volt hozzánk, a havazást elkerültük, gyönyörű szép időben folyt a koszorúzás és a versmondást sem zavarta sem eső sem hó, mint két éve. Az ünnepség a Bányász Himnusz eléneklésével ért véget.
Ezután sétáltunk át a Művelődési Házba ahol bizony jól esett a pezsgő és az étvágygerjesztőnek felszolgált italok. Bár esetemben túl sok étvágygerjesztésre nem volt szükség, farkasétvággyal vetettem rá magam a töltött káposztára. A harmadiknál ez az étvágy valamit mérséklődött, de azért a szarvaspörköltet is meg tudtam kóstolni. Kétszer is, mikor körülnéztem és láttam, hogy nem eszem el senki elől. A hagyományos rétes helyett most úgy láttam cukrászsütemények voltak, amelyek méltó utódainak bizonyultak az említett réteseknek. Közben persze folyt a beszélgetés, borozgatás.
Aztán eljött a búcsúzás ideje is, kicsit kapkodva jöttem el mert sok az ismerős, akitől el kellett köszönnöm, így aztán csak fél füllel hallottam, hogy mintha kínáltak volna elvitelre is egy kis káposztát meg pörköltet. Természetesen nem kértem, egyrészt nem kell mindig zabálni, mint Virág elvtárs mondta Pelikánnak, másrészt tényleg kicsit vissza kell magam már fogni végre. Így aztán mosolyogva megköszöntem és leemeltem a fogasról a kabátomat, fel sem vettem, hiszen a kocsink a közelben volt. Pedig jó lett volna ha felveszem, mert így meg egész úton az járt az eszemben, hogy vajon az én kabátom lapul-e a csomagtartóban vagy másnap megint lesz egy utam visszafelé, ezúttal már egyedül egy kabátot visszafuvarozva a gazdájának. Hálaistennek a kabát az enyém volt, nem úgy mint egy néhány évvel ezelőtt történt esetben.
Akkor az történt, hogy kollégákkal a jól sikerült előadás után (nem én tartottam) visszavonultunk egy kis hidegtálazásra, egy kis beszélgetésre. Aztán ez is véget ért egyszer és hazamentünk. Két nap múlva jön az egyik résztvevő, hogy képzeljem már az egyik kolléga feleségének a dzsekijét elvitte valaki mint a sajátját, az otthagyottból meg nem derül ki, hogy kié. Kérdezték nem tudok-e róla valamit. Szerencsére tudtam, ugyanis mikor megmondták hogy néz ki a keresett ruhadarab visszaemlékeztem, hogy ki vett le egy ilyen kabátot a fogasról. Történetesen egy férfitársam. Úgy hogy én oldottam meg a dolgot mindenki örömére.
Visszatérve a kezdeti mondataimhoz, ha december akkor megint csúcsra járatom az egyenruhámat. Nem is rakom be a szekrénybe, néhány napot kibír a fogason is. Aztán ha véget érnek az egyenruhás elfoglaltságok jönnek az öltönyösek. Mert az év végét is meg kell ünnepelni.
