Mintha úgy hallottam volna, hogy bezárt a Kispipa Étterem Budapesten az Akácfa utcában. Az okokat nem tudom, bizonyára még jobb lesz mint volt. De lehet, hogy nem is így van. Nekem viszont vannak emlékeim erről az étteremről, megosztom a Morgómedve olvasóival. Ezek az emlékek jó 30 évvel ezelőttről valók.
Akkoriban ha Budapesten volt dolgunk, például műszeresen ellenőriztük a Sikló vagy Libegő kötelét a munka végén hazaindulás előtt megebédeltünk valahol. Sok helyen megfordultunk míg valahogy ráakadtunk az Akácfa utcában a Kispipa Étteremre. Belépéskor kissé zsúfoltnak tűnt, az is volt, majdnem minden hely foglalt volt. Mikor kissé tanácstalanul megálltunk az ajtóban rögtön ott termett egy jól öltözött középkorú úr, aki leültetett bennünket kissé hátrébb egy asztalhoz. Hárman voltunk, mint mindig, nagyjából mindig ugyanazok. Miután leültünk és kézbe vettük az étlapot rögtön láttuk, hogy jó helyen vagyunk. Gazdag és változatos kínálattal várta az ebédelni vágyó vendégeket az étterem. Emlékszem az őzragu leves 40 forint volt, mindig ezt ettem ha itt ebédeltünk. A második fogásokra már nem emlékszem, nyilván sok mindent kipróbáltam.
Az árak nem voltak vészesek, különben is ez nem nagyon érdekelt bennünket. Fizetéskor kértünk egy Áfás számlát és elszámoltuk. A munkának volt árbevétele, a teljesítés során felmerültek költségek, például a mi ebédjeink is belefértek. Emlékszem egyszer egy nagyon ismerős alakot láttam csendben ebédelni egy négyfős társasággal. Nehezen jöttem rá, hogy Hetényi expénzügyminiszter ül a szomszédos asztalnál. Szóval megvolt ennek a Kispipának a maga módosabb közönsége, mi egy kicsit kilóghattunk a sorból. De ezt nem éreztette velünk senki, a jól öltözött középkorú úr az ebéd alatt mindvégig a vendégek között volt, sürgött, forgott, hogy rendben menjenek a dolgok. Odafigyelt ránk is.
A szocialista időkben időnként megengedtem magamnak is egy-egy éttermi ebédet, így a magánútjaim során is megfordultam az étteremben. Ha nem volt hely átirányítottak a közelben lévő, dohány utcai Kék Duna Étterembe ahol úgy érezhettem magam mintha az Akácfa utcai Kispipában lennék. Szerintem az étlap is teljesen azonos volt, megtaláltam az őzragu levesemet is. Gondolom mondanom sem kell, hogy ugyanolyan finom volt.
Szóval jó hely volt az akácfa utcai Kispipa, de egyszer vége szakadt a jó világnak. Kollégám mondta, hogy már nem fogadják el a számlát az egyetemen az ebédről. Én elhittem neki, pedig lehet, hogy utána kellett volna járni, hiszen az adótörvények nem változtak. Az is lehet, hogy valakinek szúrta a szemét a mi ebédjeink. Na mindegy, mi békésen tudomásul vettük és vettünk a boltban hideg ennivalókat és letudtuk ezekkel az ebédet. De a Kispipáról való emlékeim ma is jó érzéseket keltenek bennem. Kicsit mi is uraknak éreztük magunkat. Mint egy nyugdíjas pénzügyminiszter.
