Morgómedve

Szeretem a gyöngyvirágot. Elegáns és ugyanakkor szép virág. Ezért is választottam idén is arra, hogy jelképesen átnyújtsam azoknak az asszonyoknak és lányoknak akik megtisztelnek érdeklődésükkel és időről időre visszatérnek ide, hogy elolvassák gondoltaimat. Teszik ezt annak ellenére, hogy az írások színvonala az utóbbi időben meglehetősen hullámzó. Mi sem természetesebb hát számomra, mint hogy az év azon napján amikor őket ünnepeljük én is köszöntsem őket és gondolatban átnyújtsak nekik egy-egy szálat ebből a szerény kis virágból. Fogadják szeretettel. :)

Nézem, de már nem sokáig. A kereskedelmieket már kiiktattam, maradt még a másik 4 közszolgálati, amiknek elvileg az volna a feladatuk, hogy a kultúrát terjesszék és jóra és szépre neveljenek. És hosszan sorolhatnám még azokat a jó tulajdonságokat amiket az ember elvár egy jó televíziós csatornától. Persze ezt a négyet sem szabad egy kalap alá venni, ezek színvonala is elég változó, sőt  még egy csatorna műsorai sem azonos színvonalat képviselnek. Igazából a műsorok azok a legkisebb "egységek" amiket egyértelműen lehet minősíteni.

Bár kétségtelen vannak az egész csatornát érintő dolgok, mint például a műsorszerkesztés, vagy hogy melyik műsort milyen gyakorisággal reklámozzák a vetítés előtt. Hogy ismét egy példára hivatkozzak, ezen a héten vetítették a "Gázolás" és a "Tiszta égbolt" című filmeket. Ezek vetítése előtt jó néhányszor ment a "beharangozó" filmrészlet, pedig mindkettő ezeréves film, és nem is régen vetítették őket.  Az előbbi 1955-ben, az utóbbi pedig 1961-ben készült. Tehát a fiatalabb is fél évszázados. Ráadásul még nincs egy hónapja, hogy bemutatták. Írtam is róla, rendszeres olvasóim bizonyára emlékeznek is rá. Bár hízelegne a dolog, de nem tételezem fel, hogy a műsorszerkesztők a Morgómedve rendszeres olvasói is onnan döbbentek rá, hogy a mekkora érték is ez a film, tehát újra műsorra tűzték, sőt még a műsor reklámjára is oda figyeltek. A "Gázolás" sem egy nagy film, biztos vagyok benne, hogy Darvas Iván nem erre a filmjére lenne a legbüszkébb ha megkérdeznék, nem beszélne Ferrári Violettáról. Ami miatt ismét elfordultam a Tv-től az egy rendszeres péntek esti műsor az "Üdítő". Morogtam én már ezzel kapcsolatban 2 hónapja is, talán érdemes elolvasni.

Mára már teljesen nyilvánvaló az ami ott még csak sejtés volt, hogy a műsor mai szerkesztői szemrebbenés nélkül ismétlik el az adásban korábban már látott kabaré jeleneteket. Számomra ez 2 hete vált nyilvánvalóvá amikor Sándor György - már korábban levetített - jeleneteit ismételték meg. Aztán egy hete három "klasszikus kabaré jelenetet" nézhettünk meg, tegnap szintúgy. Bár a műsorvezető a kabaré örökzöldjeinek nevezte ezeket a tréfás jeleneteket, de azért az örökzöldségnek is vannak határai. Ezen az alapon nem lehet kéthavonta előszedegetni ugyanazokat a jeleneteket. Vagy ha igen, hol a határ? Két hónap, egy hónap, egy hét?

Hát ez volt az a pont amikor azt mondtam elég! Korlátozom magam a kincstári csatornák esetében is a filmekre. Kicsit félek, hogy elvésznek majd számomra fontos információk, de felvállalom. A legfontosabbakat felcsipegetem majd  innen-onnan. Sajnos a rádió sem alkalmas erre, a hírműsorok tele vannak idegen nyelvű gajdolással (most leginkább arab nyelvűekkel) amik talán a hitelességet szolgálnák, de inkább idegesítik az embert. Régebben ezt ki lehetett küszöbölni azzal, hogy az ember csak a krónika elejét hallgatta meg, mikor aztán később jöttek a külpolitikai tudósítások kikapcsolta a készüléket. Ma már ez nem megy, Egyiptom és Líbia hírei odatolakodnak a hírműsorok elejére. Egyébként ha már itt tartunk szerintem aránytalanul nagy súlyt képviselnek ezek az országok a mi híreinkben. Úgy gondolom több hazai hírre lenne szükség, de ez már szubjektív dolog, nem is érdemes róla beszélni. Dohogásomnak végére értem, sajnálom, este még morgósabb lettem volna, aludtam rá egyet, így talán jobb.:)

Mint legutóbb írtam egy havi kemény bányamunka után némi készpénzzel a zsebemben hazafelé menet megálltam Budapesten. Egyébként is meg kellett volna állni mert akkoriban vonattal közlekedtem és a Nyugatiból át kellett mennem a Keletibe. Na szóval, megálltam Pesten és elmentem a Majakovszkij utcába, ahol a műszaki bizományi áruházban sokáig nézelődtem a használt táskarádiók között. Végül egy "Strand"  táskarádiónál állapodtam meg. Nem tudom hány műszak bére ment rá, de nem volt olcsó. Árat már nem merek mondani mert már nem emlékszem, de akkor még ezek a készülékek elég drágák voltak. Nem véletlenül mentem én is a bizományiba. A fiataloknak mondom, hogy a bizományi áruház egy olyan hely volt ahol bevették a használt dolgokat és eladták másoknak.

Nekem tetszett ez a rádió. Nem volt nagy, közép- és rövidhullámot lehetett rajta fogni. Utóbbi a Szabad Európa rádió miatt volt fontos, amit még ekkor is szívesen hallgattam, leginkább a könnyűzenei műsorok miatt. És szerintem jól is nézett ki. Az enyém a külsejét tekintve kicsit megviselt már, ezért az Interneten kerestem egyet. Íme így néz ki:

A felső kávája aminél meg lehetett fogni most hátul van és nem látható, csupán oldalt a rögzítő csavarja. Bal szélen van a kihúzható teleszkóp antenna, mellette a hangerősítő gomb amely egyúttal a bekapcsolásra is szolgált. Jobb oldalt van az állomáskereső, tőle balra egy nyomógomb, amivel a hullámsávot lehetett váltani. A képen látható állásban a középhullám, lenyomva pedig a rövidhullám szólt.

Nagyon jó és érzékeny készülék volt. Néhány évtizede mikor már az URH sávos készülékek jöttek divatba egyedül ezen tudtam a Kossuth rádiót hallgatni mivel a közelben lévő adók mind a körzeti adásokat sugározták meg a BBC magyar adását. A Kossuth műsorát csak a solti nagyadó sugározta, az meg nekem messze volt. Viszont az újonnan beszerzett táskarádiómnak meg sem kottyant a távolság. Vagy lehet, hogy megkottyant, de ez nem volt észrevehető.

A következő kép két praktikus alkalmazást mutat. Az egyik amikor kedvenc táskarádiónkat kezünkbe fogva a hangerőt jó hangosra állítva nyilvános helyen (mozi előcsarnokában, búcsúban) jelenünk meg és büszkén sétálgatunk, miközben bezsebeljük társaink irigy pillantásait valamint a lányok elismerő mosolyait. Egy ilyen hordozható készülék akkoriban igencsak meg tudta növelni egy fiatalember ázsióját. Sajnos a jóképű fiatal ember a képen nem én vagyok de azért nekem sem volt miért röstelkednem akkoriban. A kép jobboldali része magáért beszél, focizni is jobb volt ha a háttérben szólt a rádió.

És ha már a táskarádiónál tartunk elmondom, hogy életemben először hordozható rádiót a hatvanas évek közepén láttam. Petőfibányán a Gépüzemben dolgoztam mint suttyó gyerek havi 400 forintért és ott a villamos műhelyben nézegettek egy Orionton névre hallgató rádiót. Engem leginkább  az bűvölt el, hogy nem kellett hozzá villany meg konnektor, úgy is szólt ha valaki csak úgy hozta meg vitte. Szerintem ez vagy az első hazai táskarádió volt vagy nagyon az elsők között lehetett. Erről van szó:

Ez még kicsit ormótlan volt, látszott, hogy a lényeg az volt, hogy szóljon. Aztán nem sokkal később kijött a Telefongyár kisrádiója is:

Bár mindenhol terta rádióként szerepel de nekem rémlik, hogy mintha "Velence" lett volna a neve.  Ez már sokkal jobban hasonlít egy táskarádióra.

Visszatérve a szívemhez oly közel álló táskarádiómhoz sok költözködést ért meg, de soha nem jutott eszembe egy pillanatra sem, hogy kidobjam. Lehet, hogy azért mert olyan keményen megdolgoztam érte. Meg lehetővé tette a rádióhallgatást akkor is amikor már mindenki URH sávos rádiót gyártott. Igaz, még a középhullámot is belerakták de az a helyi adón kívül mást már nem volt hajlandó fogni. Tulajdonképpen egy detektoros rádió szintjén működött csak nem fülhallgatóval kellett hallgatni. Ha nincs ez a "Strand" táskarádió nem tudtam volna a Kossuth rádiót hallgatni. Ma már nem használom, a szekrényben várja, hogy majd egyszer valaki kidobja. Mert egyszer úgyis bekövetkezik. De az biztos, hogy nem én leszek akármeddig élek is.

Az előző írásomban említettem, hogy van 4 rádióm amik mind potméter hibásak, kéne már kezdeni velük valamit. Vagy megjavítani, vagy kidobni. Végül is nem nagy dolog lenne megválni tőlük, kivéve egyet a "Strand" táskarádiómat. Ezt 1970 nyarán vettem használtan a Dohány utcai zsinagóga mellett a Majkovszkij utcában, a műszaki bizományi áruházban.  Ehhez a rádióhoz erősebb érzelmi kötelékek fűznek mint a többihez. És akkor végre nem morgás hanem mesélés következik.

1970 nyarán fejeztem be a második évemet az egyetemen. Nem tudom miért, de akkor nem volt kötelező nyári termelési gyakorlat. Mindenki azt kezdett a nyarával amit akart. Én úgy döntöttem, hogy jó lenne egy kis pénz, abból meg legtöbbet akkoriban a bányában lehetett keresni. Ráadásul - ahogy akkor mondták - csapaton. Vagyis közvetlenül a termelésben valamelyik fejtési munkahelyen. Mondjuk a fronton, ami jelen esetben nem háborús kifejezésként értendő hanem egy bányászati technológiához kötődik.

Röviden úgy lehetne leírni, hogy a széntelep több 10 méter szélességben van megnyitva. Mondjuk 50 vagy 100 méter szélességben és 2 méter magasságban és ezzel a szelvénnyel folyamatosan haladnak előre. Ahogy mondani szokták, lassan de biztosan.  Dorogon a szenet kifejtették és a helyébe homokot töltöttek be, hogy a hátrahagyott bányatérség teteje ne süllyedjen meg és a külszínen lévő épületek sem károsodjanak. Szándékosan nem a szakkifejezéseket használom mivel tudom olvasóim nagy része nem tudná miről beszélek.  Tehát egy ilyen munkahelyre vágytam, ami némileg túlzás, mert vágyról nem igazán volt szó. Helyesebb inkább úgy fogalmazni, hogy egy ilyen helyre szerettem volna kerülni ahol ugyan sok a munka, de keresni is lehet.

Volt még egy motivációm, mégpedig az, hogy én egy Esztergomhoz közeli kis településen jártam technikumba - Esztergom-Kenyérmezőre - és úgy gondoltam szabad időmben majd felkeresem az egykori szerelmeimet aztán majd lesz valami. Hogy mire számítottam ma már nem emlékszem, de akkor ez jó ötletnek látszott.

Nyár elején el is utaztam Dorogra, a bányánál felvettek csillésnek, ami azt jelentette, hogy ugyanúgy kellett  lapátolnom mint a vájárnak és a segédvájárnak csak én a vájár fizetésének a 80 %-át kaptam. Hogy a segédvájár mennyit kapott találja ki a kedves olvasó. Ez azért később hibádzott kissé és nem a fizetés, hanem a lapátolás oldalon. Az történt ugyanis, hogy egyszerűen nem bírtam a tempót és még a 80 %-ot sem érdemeltem meg, de a társaim rendesek voltak, néha helyettem is lapátoltak. És senki nem irigykedett rám, amíg én szöszmötöltem valami könnyebb feladattal.

Ha szükség volt valamire mindig engem küldtek el. Emlékszem, egyszer éjszakás műszakban nem sokkal éjfél után elküldtek valamiért egy másik helyre, ahol akkor nem dolgozott senki. Volt úgy hogy csak a nappali műszakban telepítettek oda embereket.  Odaértem, megtaláltam amiért küldtek, úgy gondoltam leülök egy pillanatra, éppen csak pár percere, megpihenek kicsit. Leültem hát a vágat oldalában, hátamat nekitámasztottam a vágatnak és lehunytam a szemem. Néhány másodperc múlva lekapcsoltam a lámpámat is és ismét lehunytam a szemem. Aztán reggel 6 óra tájban a délelőttös műszakra érkező bányászok ébresztettek fe. Hát kicsit ciki volt találkozni a társaimmal de megértőek voltak, kicsit viccelődtek velem és túlléptünk a dolgon.

Egyszer aztán a bányaigazgatóval is találkoztam, aki kérdezte mi újság? Mondtam, hogy nagyjából minden rendben van csak úgy elfáradok, hogy amikor nem a bányában vagyok mindig alszom. Azt nem tettem hozzá, hogy mióta ott vagyok még csak egyszer jutottam be Esztergomba, a többi napon egyszerűen csak aludtam és aludtam. Néhány évvel idősebb fia járt arra az egyetemre ahová én is, gondolom ennek is köszönhettem, hogy másnap reggel a felolvasóban az aknász már nem csapatra osztott be hanem a gátasokhoz.

Ez olyan asztalosmunka szerűség volt. Fenyő gerendákból és deszkákból mi készítettük a frontok lezárásához a gátakat, hogy a csövön bevitt iszap ne jöjjön ki, illetve csak a víz folyjon ki, a homok bent maradjon. Ez már jóval könnyebb munka volt. Szépen elfűrészelgettünk egy kesztölci tót bácsival. Én tartottam a gerendát meg a deszkát ő meg fűrészelte. Aztán mikor közeledett a műszak vége kiválasztotta a legszebb - görcsmentes - fenyőt, kifűrészelt belőle egy 20 centis darabot, természetesen az én közreműködésemmel. A hossz fontos volt mert egy ekkora darab volt könnyen szállítható egészen a háza mögött található fészerig. Már nem emlékszem hogy vitte táskában, vagy azon kívül, gyanítom azért, hogy táskában mert annak ellenére hogy mindenki tudta, hogy a bányászok minden nap hazavisznek egy ilyen darabot, mégis csak ügyelni kellett a látszatra. Egyébként ezt pinafának nevezték. Gyanítom miért, csak azt nem tudom már, hogy a nőtlen bányászok is vitték-e minden nap? Mindenesetre az öreg nem hagyott volna ki egy műszakot sem.

Így aztán, hogy nem csapaton dolgoztam hanem gátasként fűrészelgettem az öreg tót mesteremmel - hiába hogy 3 műszakban dolgoztam - már éppen hozzákezdhettem volna a régi szerelmek kereséséhez, de valahogy elment a kedvem az egésztől. Nagyon be sem mentem már a városba, inkább Dorogon töltöttem el az időt. Azért változatlanul alvással. A Petőfi szállón laktam, ez volt a munkásszálló elegánsabb neve. Ha délelőttös voltam kijöttem a bányából lefürödtem, bevágtam egy söröskorsónyi fröccsöt, ha jól emlékszem "házmester"-nek nevezték, megebédeltem és mentem aludni. Ja igen, közvetlen ebéd után megint megittam egy "házmester"-t. És akkor értettem meg miért is isznak kicsit többet a bányászok mint mások. A kemény munka miatt.  Vacsorára felébredtem aztán megint mentem aludni. Ha délutános voltam akkor annyi volt a különbség, hogy ebédig aludtam. Itt a fröccsök természetesen elmaradtak. Ha meg éjszakás voltam kihagytam az ebédet, csak vacsora volt. Természetesen fröccs nélkül. Kemény világ volt ez, de érdekes. Szombatonként is dolgoztam, hogy minél többet keressek. Ha jól emlékszem dupla pénzt kaptam érte. Vasárnap meg aludtam.

Aztán egyszer vége szakadt a munkának is, ha jól emlékszem egy hónapig dolgoztam, hogy maradjon egy kis idő pihenésre is. De ezt már inkább holnap mesélem el, mert nem akarom elkapkodni.

A címben szereplő kis elektromos alkatrész tulajdonképpen potenció méter, de mindenki potméternek hívja. Én is, még előadáson is, pedig ott azért igyekszem kerülni a különböző szakmai szlengeket.

Ez a potméter tulajdonképpen egy feszültségosztó. A ráadott feszültséget tudja leosztani és így a kimenő feszültség - egy gomb tekergetésével vagy csúszka tologatásával - nulla és a ráadott feszültség közötti értékre állítható be. A "mezei" fogyasztó leginkább akkor találkozik vele, ha például a zseb- vagy táska rádióján a hangerőt szeretné változtatni. Ugyanezen célból megtalálhatók egyéb háztartási elektronikai készülékeken is, de most maradjunk a rádióknál és talán még a rádiós magnóknál. Induljunk el azonban egy kicsit messzebbről.

Ma már nyilvánvaló, hogy a gyárak nem 10-20 évekre gyártják az efféle berendezéseket. Fogyasztói társadalomban élünk, az elv ismert: vedd meg, használd, aztán ha elromlik dobd ki és vegyél újat. Hiszen a gyáraknak is élniük kell valamiből. A mi konyhánkban egy Minszk típusú hűtőgép működik,  közel 30 éve. Valamikor itt is írtam már arról, hogy Mályiból egy 1964-ben gyártott Lehel hűtőgépet dobtam ki és ennek ideje sem több mint 5 év. Ha jól számolom 42 évig ment.  Arról is írtam már, hogy egyszer egy állásbörzén megemlítettem a dolgot egy hűtőgépgyár képviselőjének aki csak annyit mondott, hogy "Ez a mi bajunk, uram". Hát reménykedhetnek a dolgok jobbra fordulásában, ezek az "ősbölény" háztartási berendezések lassan kikerülnek a szemétre és jöhetnek a fogyasztói társadalom igényeinek minden tekintetben megfelelő eszközök.

Videók terén már volt alkalmam megtapasztalni az újfajta rendet, erről is írtam már. Egyetlen videómat nem tudtam megjavíttatni mert szerviz ugyan van még, csak a javítási költségek voltak olyan magasak, hogy érdemesebb volt újat venni. Most 4 rossz videó várja, hogy egyszer már tényleg szétszedjük őket órán, megnézegessük egy-két alkatrészét hogy aztán a veszélyes hulladékok között landoljanak majd.

Kanyarodjunk azonban vissza a potméterekhez. Ezeknek a kisrádióknak leggyengébb láncszemei a potméterek. Állandó használatban vannak, mechanikus működésűek tehát kopnak. Úgy működnek, hogy egy csúszka mozog egy vezető rétegen. Régebben szénrétegen, lehet hogy ma is. Most nem mélyednék el nagyon a részletekben, a lényeg, hogy ez a legkorábban tönkremenő alkatrész. Legalább 4 rádióm van amit azért kellene kidobni mert nehezen lehet beállítani a hangerőt, recseg-ropog, aztán valami olyan helyzetben hajlandó csak rendesen működni ahol keveset volt használva. Innentől aztán jó hangosan szól a rádió a konyhában, indokolatlanul hangosan de más hangerőt egyszerűen nem lehet beállítani.

Kézenfekvő a megoldás, szervizbe kell vinni. Csak egy a baj, az öreg szakik már bezárták a boltot, a modern és kornak megfelelő elektronikai szervizekben meg már lesajnálóan néznek az emberre ha ilyen "filléres" dolgokkal állít be. Többnyire nem is vállalják. Így aztán két megoldás látszik kivitelezhetőnek. Egyik, hogy kidobom, a másik meg, hogy szétszedem, kiforrasztom és nyakamba veszem a várost és megpróbálok egy hasonlót venni. Arra nem is számítok, hogy pont ugyanolyant fogok találni annyiféle kisrádiót árulnak ebben az országban.

És ha már itt tartunk állandó visszatérő témám, hogy lehet itt mindent kapni csak némelyik kicsit gagyi. Mint például ez a rádiós magnó itt mellettem. Nemrégiben vettem azért, hogy műsorokat vegyek fel a rádióból amiket aztán a konyhában - például reggelizés közben - meghallgatok. Namármost, ha én úgyis felveszem és máskor hallgatom meg akkor célszerűnek látszik lehalkítani és valami mást csinálni, mint például most is, írni a Morgómedvébe. Hát igen, de ezt az új szerzeményt egyszerűen nem lehet teljesen lehalkítani. Hiába tolom ugyanis a hangerő szabályozót legszélső helyzetbe akkor is kiválóan lehet hallani. Mint például most is. Éppen valami kabaré megy. Nem akarok nagyon morogni de éppen egy olyan dolog megy amit én már ezerszer olvastam az Interneten, csak most nem olvasni kell, hanem hallgatni. Nem igazán tetszik, a rádióban valahogy jobban szeretem az eredeti dolgokat.

Végül még valami, ha már az elektromos cuccoknál tartunk. Vettem 9990 forintért egy DVD lejátszót is, a régi ugyanis már kicsit bizonytalanul működött. Ezen sem lehet látni, hogy be van-e kapcsolva. Csupán egy 27 forintos fényemittáló (világító) LED dióda kellene hozzá, ami kis piros fénnyel világítana. Nincs. Hogy hogy állapítom meg, hogy be van-e kapcsolva? Nézegetem a bekapcsoló gombot és megpróbálom eldönteni, hogy most teljesen be van-e nyomva vagy csak félig. Sajnos ez van.

Olvasom, hogy törvényjavaslat készül arról, hogy - többek között - a kocsmákban is tiltsák be a dohányzást. Nagyon derék dolog, a dohányzás bizonyítottan káros az egészségre, tüdőrákot és egyéb halálos betegséget okoz. Úgy gondolom, hogy minden dohányosnak jót tenne egy néhány napos tartózkodás valamelyik kórház tüdőgyógyászati valamint orr- fül- és gégészeti osztályán. Lehet, hogy hamarább lemondanának a dohányzásról. Én jó húsz éve voltam mindkettőn láttam elég borzalmat.

Egyébként én is dohányoztam. Esztergomban egy vasútállomáshoz közeli dohányboltban vettem meg 14 éves koromban az első pakli cigarettát. Kossuthal kezdtem, de nagyon erős volt, aztán nagy nehezen találtam egyet amit végre el tudtam szívni. Nem egy elterjedt cigaretta volt, "Balaton" néven szerepelt a hazai cigaretta kínálatban. Ekkor voltam elsős a középiskolában. Valamikor régebben írtam is már róla, itt elolvasható. Aztán elég sokáig dohányoztam, 25 év után tettem le végleg. A visszaidézett írásban sajnos tévesen szerepel a 18 év, 25 az valójában.

Na de nem akarok én elmenni ebbe az irányba, térjünk vissza inkább a kocsmai dohányzáshoz. Kétségtelen jó lenne hogy ha az idejüket kocsmában töltők békésen, a dohányzást mellőzve  hajtogatnák fel féldecijeiket és nagyfröccseiket, a korsó sörökről nem is beszélve. De a kocsma nem erről szól. Aki ma ki akarja tiltani a dohányzást a kocsmákból az elég régen lehetett ilyen helyen. A kocsma ugyanis a vendéglátóipari egységek hierarchiájában legalul helyezkedik el. Bútorzata és világítása egyszerű, a célnak megfelelő. Székek amiken ülni lehet, asztalok amikre le lehet tenni a poharakat, söntéspult ami előtt el lehet ácsorogni és közben beszélgetni. A sarokban esetleg egy billiárd asztal, ahol nagy csaták folynak, miközben a játékosok időnként nagyokat kortyolnak italaikból és közben - az esetek többségében - dohányoznak. Én úgy gondolom a kocsmához hozzá tartozik a dohányzás. Mint ahogy az ital is, a beszélgetés is meg a kártya vagy billiárd is. Ide az emberek nem vacsorázni járnak, ha intim beszélgetésre vágynak akkor sem ide jönnek, mert egy kocsma hangos is. Az emberek - többnyire férfiak - isznak, aztán ha többet isznak a kelleténél hangoskodnak. És természetesen dohányoznak.

Egy előkelőbb vendéglőben persze megoldható, hogy külön válasszuk a dohányzókat a nem dohányzóktól, az elegánsabb vonatokon is vannak erre kísérletek, sajnos a kocsmában én ezt elképzelhetetlennek tartom, mivel többnyire egyetlen helyiségből állnak. A kocsma az egyenlő a füsttel, a sör és bor átható illatával, a hangos beszélgetéssel.  Aki kocsmába megy számoljon ezzel. Ha szórakozásból teszi akkor is de ha csak 2 üveg sörért ugrik be akkor is. Mindenesetre kíváncsi vagyok mi lesz ezzel a kezdeményezéssel. Meg a kocsmárosok és a dohánygyárak véleményére is. És csak csendben jegyzem meg: a dohányipari termékeken jelentős adó is van. Várjuk ki hát a végét de megmondom őszintén én szkeptikus vagyok.  Mert akkor a kocsma a kocsma ha az ital mellé egy-egy cigit is el lehet szívni.

A megjegyzések alapján fontosnak tartom megjegyezni, hogy írásomban nem is igazán a bevásárló központról írok, hanem az úgynevezett hipermarketekről. Kérem, hogy akik ezután olvassák erre gondoljanak. Elnézést a pontatlanságért.

Szerintem egy bevásárló központnak is van egy optimális mérete. Ebből a szempontból optimálisnak azt tekintem ami még nagyságával nem riasztja el a vásárlót. Tehát amikor nem riad el az intézmény méreteitől, az ezzel arányos árumennyiségtől és eleve el sem indul, mert egy ekkora nagy üzletközpontot úgysem tud bejárni annyi idő alatt amennyit rászánt a vásárlásra. Úgy meg végképp nem ér semmit az egész ha elkezdi az áruház egyik végében és megindul, majd a felénél már hullafáradt és egyébként is rettenetesen unja az egészet,  tehát odalép a pénztárhoz fizet és megy haza.

Az megint nem nagyon megy, hogy ma a harmadát nézem meg, holnap a másik harmadát és három nap alatt megvan az egész, mivel ezek a bevásárló centrumok többnyire a város szélén vannak és ilyen benzinárak mellett az ember nem szaladgál minden nap oda. Ergo úgy tűnik én lemondok ezen nagyáruház látogatásáról, pontosan azért mert bazi nagy területen terül el és tényleg hatalmas árukészlete van. Én meg egyszerűen nem vállalom fel, hogy végig járjam.

Persze mondhatja bárki, hogy akkor ne járjam be. Menjek ki, vegyek meg ezt meg amazt, amire momentán szükségem van és menjek haza. Ez megint nem megy, mert ha már ott vagyok megnézem ezt is meg azt is, meg különben is nem könnyű megtalálni azt a néhány árucikket sem amiért kimegy az ember. Így aztán tényleg inkább nem megyek sehová. Illetve elmegyek a konkurenciához mert ott végig tudok szaladni az  áruházon. Mert az embernek szüksége van a teljesség érzésére. Nem belekapni ide meg oda, hanem átfésülni az egész áruházat ha már ott van. Egy kivételével ezt valamennyiben meg lehet tenni, ez az egy van aminek kétszer is nekiszaladtam már és mindkét alkalommal idő előtt feladtam. Bevásárlókocsimban néhány vásárolt cuccal odaléptem a pénztárhoz, kifizettem és mentem haza.

És akkor most jutottam ahhoz a részhez amihez ugyan nem értek mert soha nem tanultam, de valahogy érzem, hogy egy áruház nagyságának igenis van valahol optimuma. Mondjuk négyzetméterben számítva. Lehet, hogy disszertáció hegyek születtek már a témában, bár a példa nem ezt mutatja, hiszen több áruházlánc is van nálunk különféle nagyságban. Most én csak négyre gondolok, abból három viszonylag könnyen átfésülhető de a negyedikhez tényleg minimum egy nap kell. Pedig ott sem úgy néznek ki a polcok mint a Szovjetunióban a brezsnyevi időkben, hogy 20 méternyi baltikumi sós heringet 14 méternyi liszt követett. Itt az árukészlet tényleg kiemelkedően nagy, nyilván hatalmas energiákat és pénzeket ölnek bele, hogy minél szélesebb árukészlettel várják a kiváló fizikai állapotban érkező vásárlókat.  Akik aztán vagy végignézik a teljes árukészletet vagy nem.

Persze lehet, hogy bennem van a hiba. Lehet, hogy egyedül vagyok aki úgy gondolja ha már kimentem a város szélére akkor szeretnék minél hatékonyabb bevásárlást, azaz átfésülni a teljes árukészletet és mindent megvenni amire otthon szükség van és olcsó. Hát ha ez tényleg nem általános akkor valóban nem érdemes optimális nagyságról beszélni. Ha viszont más is úgy gondolkodik mint én akkor bizony van optimális bevásárlóközpont nagyság. Minden esetre én már kétszer futamodtam meg de ebben nyilván az is benne van, hogy én egy picikét lusta is vagyok az ilyesmire.  Mindenesetre ez így nagy hirtelen kijött belőlem, igaz előtte elég sokáig érlelődött.

Jó már egy kis nyugalom. Az ember felkel, megpróbál kicsit rendet tenni a levelei között, besorolni az elvégzendő feladatokat, komótosan kortyolgatja a kávét miközben kissé álmosan néz kifelé az ablakon azzal a jól eső érzéssel, hogy lassan azért csak itt a tavasz. Nem mintha az előző napok programjai terhemre lettek volna. Ellenkezőleg, nagyon is kellemesek voltak.

Pénteken baráti társaságban egy kis borozgatás egy pincében, előtte egy kiváló disznótoros vacsorával, szombaton pedig egy igazi disznótor. Amibe azért kicsit bekavart, hogy  napközben volt 4 levelezős órám is. Megosztottam az időmet, délelőtt elmentem megnéztem, hogy állnak a fiatalok, utána mentem órára. Mire végeztem és visszamentem elkészült a toros káposzta is. Vagy valami ahhoz hasonló. A kérdésben megoszlottak a vélemények,  de hát ez mindig így szokott lenni ha sokan vannak rá. A lényeg hogy finom volt, jó sok hússal készült. Előtte pedig egy kis orjaleves, ami szintén jól esett a társaságnak, hiszen hajnal óta talpon voltak. Közben a kollégiumban sült a hurka és a kolbász. Mivel úgyis át kellett öltöznöm hazaugrottam, kicsit pihentem aztán következett a szakestély, aminek különlegessége hogy zsíros kenyér helyet hurkát és kolbászt eszegethet az ember.  Ami azért - valljuk be - óriási különbség.

Mint minden ilyen gyesznótort ezt is egy baráti társaság szervezte, konkrétan a Dudujka-völgyi Rókák Baráti Társasága. Az olvasók előtt ismerősen csenghet a név, időnként szoktam róluk írni, de volt már olyan is, hogy egy filmet az ő honlapjuk segítségével ajánlhattam olvasóim figyelmébe. A társaság a legrégebbi az Egyetemvárosban, 16 éve alakult. Nagyon régen eljárok rendezvényeikre - mint vendég. Tegnap este óta ebben állt be változás, ami számomra is meglepetés volt, ugyanis tiszteletbeli taggá választottak. Mikor az előterjesztést olvasták - nem tudván kiről van szó - az járt a fejemben, hogy vajon én megfelelnék-e az előterjesztésben foglaltaknak? Aztán elhangzott a név is, és én igen meglepődtem, meg meg is hatódtam. Régóta veszek részt a rendezvényeiken, soha meg nem fordult a fejemben, hogy változhat a "státuszom". Jól éreztem én magam velük így is, de tegnap óta azért már kicsit másabb a helyzet. De mivel mint Bástya elvtársnak, nekem is legfőbb erényem a szerénység, így azután itt  abba is hagyom. Megtehettem volna, hogy szerénységből nem említem meg, de akkor a legfontosabb hiányzott volna ebből a beszámolóból. Így kerek az egész, nézze el nekem hát a kedves olvasó.:)

Ilyenkor mikor látom, hogy már írni kellene gyakran eszembe jut, hogy milyen jó lenne ha lennének előre megírt írásaim. Akkor most csak egy két kattintás kellene jobbra balra és már mehetnék is a dolgomra. Mert azért azt nem szeretem ha sokáig nincs új írás. Tudom, hogy nem sokba telik oda kattintani a Morgómedvére és ha nincs semmi újdonság lehet tovább menni, de azért én mégis csak azt szeretem jobban ha van is ott valami. Aki rendszeresen olvas tudja mikor van az amikor már új írásra lehet számítani. Ez nálam nagyjából a megjelenést követő harmadik nap. Ezért igyekezni szoktam maximum ezen a napon új bejegyzéssel jelentkezni.

Amiben aztán az élet időnként meggátol, mert van úgy hogy nincs időm - vagy ami még rosszabb - hangulatom írni. Mert azért a blog íráshoz az is szükséges. Hogy legalább jó hangulatban legyen az ember. Na ilyenkor jönne jól egy-egy korábban elkészített írás. De sajnos a dolog nem működik, mert az írásnak ez a fajtája olyan természetű, hogy ha jól sikerül akkor az ember minél hamarább szeretné megosztani olvasóival. Így aztán nincsenek előre megírt írásaim amit csak elő kellene húzni olyan napokon, mint ez a mai is, amikor sajnos nincs időm írni, viszont azt is szeretném, hogy ha hűséges olvasóim nem úgy távoznának, hogy még mindig a legutóbbi írást találják. Így aztán egyelőre csak az olvasóim megértését kérem, holnap már meglesz minden: az idő is meg a hangulat is.:)

Van egy lengyel filmsorozat, "Tízparancsolat" a címe. Ez egy sorozatcím, mind a 10 résznek van külön alcíme is. Gondolom már mindenki kitalálta mik lehetnek ezek a címek. Valamikor régen, amikor emberibb időben vetítették ezeket a filmeket már megnéztem őket, valóban jó filmek. Igaz, vannak gyengébben sikerült részek is, de a többség határozottan jó. Ezúttal talán harmadszor vetítik, most járnak a 7. résznél. Nem keresem ki a régi műsorújságokat, de biztos vagyok benne, hogy éjjel fél kettőnél korábban egy sem kezdődött. Mikor az első epizód kezdési idejét megláttam bosszúsan legyintettem és tovább lapoztam. Van videó a háznál, nem is egy, felvehettem volna. De egyszerűen megalázónak tartom, hogy egy szerkesztő szemrebbenés nélkül betervez egy filmet éjjel fél kettőre én meg megadóan alkalmazkodom ehhez. Egy közszolgálati televízióban, amelynek kötelessége lenne az értékeket közvetíteni. Ezzel szemben a nézhető időpontokban vitatható minőségű műsorok és filmek mennek. Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem kereskedelmi TV-ről van szó. Sokan, főleg a fiatalabb korosztály, nem fogja majd érteni mi bajom van de mivel más korokban szocializálódtunk ezen nem is érdemes csodálkozni.

De éjfél körül kezdődnek egy másik sorozat - a "Karamazov testvérek" egyes részei is.  Kérdem én: ki az aki éjfélkor ül le egy igazán klasszikusnak számító műből készült filmet megnézni? Több estén keresztül. Vagy fél kettőkor, hogy egy kiváló lengyel filmet megnézzen. Úgy gondolom az éjszakai portásokon, biztonsági őrökön kívül senki. Az aki nem dolgozik ebben az időben nyilván alszik. Jó, fel lehet venni videóra. Biztos vagyok benne, hogy ez nem igazán bevett szokás. Többnyire már videó sincs a háztartásokban. Ha meg van és olyan szobában található ahol alszik valaki simán felébred fél 3-kor, amikor a videó a felvétel végén kikapcsol. Inkább be sem programozza az ember.

Így állunk hát a jó filmekkel meg klasszikusokkal a magyar közszolgálati televíziókban. Pedig jó lenne most már kicsit jobban odafigyelni arra, hogy az értékesebb műsorok ne csak éjfél után legyenek láthatók.  A kulturáltságot nem csak elvárni kell a felnövendő nemzedéktől hanem tenni is kell érteni. Fokozatosan rendet kell tenni az oktatás terén, ezzel párhuzamosan a rádió és televízió tájékán is. Ha nem így lesz megnézhetjük magunkat.