Hétfőn késő délután, úgy 5 felé tűnt fel az íróasztalomon. Pontosabban annak szélén. A számítógép előtt ültem, dolgoztam valamit amikor az íróasztalon díszítésként funkcionáló lécen óvatoskodott balról jobbra. Minden mozdulatán érződött, hogy nem érzi otthon magát, idegen terep ez neki, máshol szokta pergetni rövid életének napjait. Talán egy sufni napsütötte oldalához ragasztott fészekben vagy ahhoz közel, gőzöm nincsen mit csinál egy darázs mikor nem az én íróasztalom díszlécén óvatoskodik előre, fittyet sem vetve rám, aki meglepődve nézem, és az jár a fejemben mi a csodát csináljak vele?
Évtizedek óta azt szoktam csinálni, hogy gyorsan 2 ujjam közé fogom, óvatosan, szinte szeretettel nehogy agyon nyomjam és villámgyorsan kidobom az ablakon. Hatalmas sikereket szoktam aratni. Asszonyok és lányok visongása csap elismerő tekintetbe ekkora bátorság láttán. Ilyenkor én minimum egy Schwarzenegger-nek szoktam érezni magam, bár igyekeztem kellő szerénységgel viseltetni, talán úgy mint Karinthy Frigyes méltán híres regényében a Tanár úr kérem-ben az egyik hős arról álmodik, hogy híres ember, talán tudós lesz és majd megmutatja itt ezeknek stb.
Na szóval, ez a dolog működött évtizedekik, talán működött volna most is. Sokszor elgondolkodtam egyébként, hogy vajon miért nem csíp meg? Aztán azt találtam ki, hogy nyilván úgy meglepődik ezen rettenhetetlen bátorság láttán, hogy csak bámul és értetlenkedik, eközben én meg szép gyorsan kidobom az ablakon. Csípne már utána de késő. Ez a dolog most is működött volna azt hiszem, de hiretelen babusgatásra támadt kedvem. Na nem a keblemen akartam melengetni, nem nem, annyira azért nem biztam benne, hanem csak jóllakatni aztán útjára bocsátani.
Valahol azt olvastam - vagy csak így rémlett - hogy a darazsak szivesen csipegetnek a cukros vízből. Kiballagtam hát a konyhába, kevertem egy kis vizben cukrot aztán visszaballagtam. Egy kis mézet is adhattam volna, maradt elég a legutóbbi köhögéses nyavalyám után de a cukros vízre emlékeztem, maradt ez. Visszajőve nem láttam sehol. Néztem jobbra, néztem balra, be az asztal mögé, asztal alá, nem találtam sehol. Kiöntöttem hát a szirupos lét a lefolyóba és folytattam ahol abbahagytam.
Teltek múltak az órák, egyszercsak bedugva a lábamat a papucsba nagyon kellemetlen szúrást éreztem a nagylábbujjamon. Nem volt többé kérdés hová is lett a darázs. Gyorsan lekaptam a zoknimat és megnéztem de nem láttam semmit. Hálistennek nem vagyok nagyon érzékeny az ilyenfajta csípésekre így hamar el is feledtem a dolgot. Tegnap este aztán megint észrevettem, hogy mászik egy a díszlécen. Hogy ő volt-e nem tudom? Néhány centi megtétele után gondolt egyet, leírt néhány kört a nyitott ablakban, lehet, hogy búcsúnak szánta aztán elrepült. Végülis nem haragszom rá. Elképzelem szegényt amint egy nagy lábujj közelít felé feltartóztathatatlanul. Azt hiszem én is bele szúrtam volna a fullánkom. Az vesse rá az első követ aki nem így tett volna.:)
