Mikor úszni megyek mindig látom a buszból a volt Fáklya mozi épületét, ami nemrégiben még diszkó volt, aztán elég hosszú ideig semmi, jelenleg viszont a hatalmas felirat szerint Bútorházként funkcionál. Hát ami azt illeti elég lerobbant épület, az embernek nincs nagy bizodalma iránta. Nem is tudom elképzelni magamat amint bemegyek bútort venni egy rozzant épületbe amin a vakolat elég hiányos, a téglafal elég nagy felületen kilátszik Dehát biztosan vannak akiket ez nem zavar és itt veszik meg komódjaikat, szekrénysoraikat és franciaágyaikat.
De nem is erről akarok én irni, hanem arról, hogy ebben a moziban ért véget életemnek az a szakasza amikor a miskolci mozisok csak nekem vetitették filmjeiket. Egyedül én ültem a nézőtéren, én vezényeltem, akarok-e hiradót, bemutatót, kisérő filmet, vagy egyből kezdjük a nagyfilmmel. De mint irtam ez a mozi az utolsó állomás volt, a dolog régebbről indult.
Mint tudjuk 1990 táján itt egy rendszerváltás volt aminek következtében olyan filmeket is lehetett látni, amiket korábban nem. Ezeket a filmeket óvatos cenzorok döntése nyomán dobozokba zárták és néha évtizedekig szigorúan őrzött raktárakban tároltak. Aztán jött a rendszerváltás és ezek a filmek hozzáférhetők lettek a nagyközönség számára is. Amely nagyközönséget Miskolc esetében szerény személyem képviselte. Egyedül. De az amiről irni szeretnék nem is betiltott filmekkel kezdődik.
Andrzej Wajda Márványember-ét nem tiltotta be senki, mégis egyedül kezdem nézni, végén aztán már ketten hagytuk el a mozitermet. A dolog úgy esett, hogy láttam a moziműsorban, hogy az akkor még üzemelő Hámor moziban Wajda Márványember cimű filmjét vetítik. Bár erősen ködös őszi idő volt, kitrabantoztam a Hámorba, ami mint tudjuk Lillafüreden van. Belépve a mozi előterébe látom ám, hogy vagy hatan melegszenek egy dobkályha körül. Családias mozi volt ez a Hámor, jobbára lillafüredi lakosok jártak oda, ritka madár volt a magamfajta miskolci népség. Meg is néztek mikor leráztam a nedvességet kabátomről és lábaimat akkurátusan hozzáütögettem a padlóhoz. Nem sokat foglalkoztam velük, köszöntem majd odaléptem a pénztárhoz ahol nem volt senki. A hátam mögül szólalt meg a pénztáros, hogy nem lesz előadás. Mint kiderült én voltam az egyetlen ember aki meg akarta nézni a filmet és ahogy elnéztem ez a dolog nem is nagyon fog változni. Megkérdeztem hát, hány embernek vetítik le? Tíz fő volt a minimális létszám. Osztottam szoroztam majd kértem 10 jegyet. Kicsit meglepődtek, gondolom ennek köszönhető, hogy nem ragaszkodtak 10 toporgó nézőhöz, megelégedtek velem és a 10 eladott jeggyel. Kifizettem a jegyeket, választottam egy jó helyet és magabiztosan - mint aki a számlát fizeti - intettem a gépésznek, hogy kezdhetjük.
Tétova kérdésérére, hogy mi legyen a Hiradóval meg a bemutatóval, nagyvonalúan legyintettem: ugyan már, lássuk a nagyfilmet! És elkezdődött Wajda Márványembere. Kétrészes film, tartott vagy két és fél órát. Közben beesett meg egy középkorú férfi, mellém ült, mindjárt kedélyesebb volt ez a mozizás. A végén kiderült a Kiliánban lakik, én meg a Bulgárföldön, egyfelé vezetett utunk együtt is mentünk. Jó is volt, mert akkora köd volt, hogy a városon kivül alig láttunk valamit a ködtől, ő nézte az út szélét. Hálistennek rendben hazaértünk.
Talán egy hét telt el amikor elkezdték vetiteni Miskolcon ezeket a betiltott szovjet filmeket. Igy láttam a Szikra moziban az "Ellenőrzés az utakon" ciműt, persze egyedül, zsebemben a 10 jeggyel. Aztán a Táncsics moziban a "Témá"-t, mondanom sem kell hogy elég magányosan éreztem magam, viszont jól elfértem a 400 személyes moziban. Aztán amikor a Béke moziban a "Halott ember leveleire" váltottam jegyet a pénztáros megelégedett már 5 jeggyel is. Biztos gondolta, szegény ember, van ennek elég baja.:)
Az egyetemi mozigépészünktől tudtam, hogy ekkorra már hirem volt a miskoci mozisok között. Mindenki tudta, hogy van egy őrült aki szovjet filmeket néz, többnyire egyedül és ilyenkor hajlandó 10 jegyet is megvenni, hogy levetítsék neki.
Már nem emlékszem miket néztem még meg de az utolsó ilyen filmem érdekes módon egy magyar film volt, Bacsó Péter filmje a Banánhéjkeringő. És éppen ebben a Fáklya moziban láttam, ahol most Bútorház van. Magam sem értettem miért nem érdekli a miskolciakat, én jól szórakoztam rajta. Persze itt sem úsztam meg 10 jegy nélkül. Árengedményt egyedül a Béke mozi pénztárosánál remélhettem, kár hogy több filmet ott nem vetitettek. Igaz, máshol sem. Igy aztán megnézve minden betiltott filmet ujra elmaradoztam a miskolci mozikból, ami azóta is tart.
