Hát természetesen sokat és jó étvággyal. Röviden így lehetne összefoglalni a dolgot. De ki a csoda látott már fél soros írást blogban, így aztán kicsit bővebbre fogom a dolgot. Egyébként ilyenkor még nem szoktam tudni mennyit is fogok írni, ez lehet 30 sor, de akár 300 is. Meglátjuk, hogy lendülök bele. Megsúgom most jó lendületben vagyok, van esély a 300 sorra. :)

Először is, én mint a magyar nyelv elhivatott őre kénytelen vagyok mentegetődzni. Ez a gourmand nem igazán magyar szó. Talán francia, de nem is ez az érdekes. Hanem az érdekes az, hogy nehezen található meg a magyar megfelelője. Mert mi is jut ilyenkor az ember eszébe? Mondjuk ínyenc. Hát nagyjából jó, de ahogy Arkagyij Rajkin mondta annakidején, nem az igazi. Szóval megközelíti, de mégsem ugyanaz. Legjobban egy kép fejezi ki a lényegét, de momentán sajnos nem elérhető, mert Egerben a Várban található, a Keresztény képtárban. De azért megpróbálom leírni.

A képen egy közepesen telt férfiembert láthatunk, szemmel láthatóan étkezés után van. Az asztalon még láthatók az ínyencfalatokból álló ételek maradékai. Térdén egyik kezével egy demizsont tart, kezében pedig egy pohár jóféle borocskát emel szem magasságba, amin megcsillan a nap fénye, arcán pedig az elégedettség leírhatatlan boldog mosolya látható, ami csak egy finom ételekből álló étkezés végén látható az ínyencségeket nagyra értékelő, jóllakott férfiember arcán. Hát ez a gourmand.

És a gourmandot nyomasztja a súlya, ezért amikor kimegy a konyhába tulajdonképpen csak egy kis parasztkolbászt szeretne enni, amit nemrégiben kapott egy ismerősétől. Házi készítésű, nem tartalmaz antioxidánsokat meg állományjavítókat, ellenben van benne hús, kevés szalonna, mindenféle fűszerek, és pontosan úgy készült mint már kis hazánkban évszázadok óta a kolbászok falusi disznóvágásokkor.

Tehát a gourmand kimegy a konyhába, vág egy darabot belőle. Éppen csak annyit, hogy vacsoráig kihúzza valahogy. Hozzá egy kis kenyeret. A paprikáért már nem is nyúl a hűtőbe, hiszen ez az egy-két falat nem éri meg a nagyobb felhajtást. És csak úgy állva bekap néhány falatot. Aztán - ahogy felénk mondják - szájában marad az íze, levág hát még egy 6-7 cm-es darabot, de ehhez már le is ül. Aztán úgy gondolja paprikával ez mégiscsak finomabb, előkerül hát a paprika is. Újabb darabot vág le a kolbászból majd benéz a hűtőbe egy kis borocska után. Sajnos nincs behűtve bor, nincs más hátra mint a speizből kihozni egyet. Meleg, de a bort tulajdonképpen nem is szabad hidegen inni. Igaz, ilyen melegen sem. Semmi baj, jó ez, finom villányi burgundi. Vagy valami ilyesmi. Szemüveg nélkül ugyanis a gourmand nem látja, de finom bor, tehát nem is érdekes mi a neve. Aztán elfogy a kolbász, pedig volt jó 30 centi hosszú. Ilyenkor gondolja a gourmand, hogy hová vacsorázna már, vigyázni kell, soha nem fogyunk le ha még ezután vacsorázunk is. Így hát megadó sóhajjal nyúl be a hűtőbe, hogy kiegészítse a kolbászt egy kis császárhússal, de ezzel már a vacsorát is letudva.

A császárhús finom, szép darab, háromnegyed része hús, aztán jön egy picike kocsonyás rész, mérnökként azt mondaná határfelület, majd egy icike-picike zsíros rész. Ami kell is, igen száraz lenne enélkül a húsosabb fele. Szép csendben fogy a császárhús is, a gourmand valahol érzi, hogy abba kéne hagyni. Na még egy picit gondolja, és vág egy leheletnyi kenyeret. De az ember szereti a finom dolgokat, élvezi a finom ízeket, a gyomor teltsége pedig különös örömöt jelent a gourmandnak. Nem mindenkinek, de gourmandoknak feltétlenül. Így aztán még vág egy kis darab kenyeret, nem sokat, mert tudja, ha sokat vág ahhoz újabb és újabb császárhús darabok kellenek. De hamar elfogy ám az a picike kenyér, a gyomor meg az ízlelőbigyók még nem teltek el, belülről sürgetően követelik a folytatást. És a gourmand azért 124 kilós mert nem tud ellenállni az újabb követeléseknek. Mindig csak egy falatnyi kenyeret vág le, mert tudja bűnt követ el, de olyan finom ez a Siegel-féle császárhús, hogy nem lehet abbahagyni. A kenyér már olyan mintha egér rágta volna, vágási felületről már nem beszélhetünk. Ide vezet a sok kis apró kenyérszeletke levágása. Egyszer aztán eljön a pillanat amikor határozott mozdulattal elcsomagolja a császárhúst és a kenyeret is, majd bánatosan nézi őket pár percig. Aztán azt gondolja, igazán nem olyan nagy már ez a császárhús darab, mit rakosgatná már el? És még mielőtt a józan ész felülkerekedne, már vágja is az újabb szelet kenyeret, hozzá a vékonyka császárhúst. Szinte felszabadultan nyúl be a hűtőbe egy kis erős paprikáért, irgalmatlanul erős de nem törődik vele, hogy lesz még ennek böjtje, mert ez a fránya erős paprika képes megőrizni erejét még azok után is, hogy hosszú órákat tölt el az ember emésztő rendszerében. Most csak egy számít: a kenyér és a császárhús harmonikus íze keveredjék az erős paprika zamatos ízével, és mindezeket egy kellemes illatú és ízű villányi borocska öblögesse lefelé. És egyszer csak vége szakad az evésnek. Igaz, egyedül a császárhús és a kolbász fogyott el, de ennek a darabnak ők a főszereplői. A paprika, a kenyér és a bor csak mellékszereplők, hogy azt nem mondjam epizodisták. De már ideje is volt, hiszen hősünk nem kevés ennivalót pusztított el röpke 30 perc alatt. De gondolatai már a hétfőn elkezdendő fogyókúránál járnak, ami azért némiképp csökkenti a lelkiismeretfurdalást. Ami - lássuk be -, nem ok nélkül gyötri hősünket.:)