Felénk 3 alkalommal mentek búcsúba az emberek. Mindenszentekkor mi mentünk Ecsédre ahol anyám 5 testvére élt, aztán Szentistvánkor (Augusztus 20-án) Apcra ahol viszont apám testvére élt. Előbbi olyan 5 kilométerre volt Hort irányába, utóbbi a Zagyva irányába talán 4 kilométerre. Nem nagyon vártunk mi akkor buszra, gyalog jártunk. Apcra nem járt busz, azt mondták meredek a part, nem megy fel a MÁVAUT busz, Ecsédre járt ugyan de soha nem akkor ment az az egy-két járat mikor nekünk jó lett volna. Így aztán gyalog mentünk-jöttünk. Aztán a gyaloglás után jól esett a liba- és kacsatöpörtyű saját zsírban, néhány darab sült májjal. Persze reggelire, mert reggel mentünk, este jöttünk. Egész napos vendégségek voltak ezek. Ők aztán a vizitet Szentmártonkor adták vissza november elején, akkor meg mi tettünk ki magunkért.
Ettünk, ittunk, nőtt a koleszteinszintünk, bár leginkább a felnőtteké szerintem. Igaz a kutya se mérte, nem is hallottunk tán róla, elégedettek voltunk. Hozzá jófajta Gárdomon megtermett vörösbört ittunk, én is. Én olyan húzós, gyönyörűszinű vörös bort nem ittam azóta sem pedig ittam én már 3000 forintos villányi bort is. A fenti ár persze 7 decire vonatkozott. Persze mindezen gasztronómiai élvezkedést - beleértve a gárdomi vöröset is - gyerekként éltem meg. Mikor elértem a serdülőkort már saját programjaim voltak, igyekeztem sumákolni ezeket a búcsúkat.
Lehettem vagy 9 éves mikor Ecséden mindenszentekkor teleraktam bendőmet töpörtyűvel, májasckával, zsebeimet még meleg tepertős pogácsával aztán mi gyerekek usgyi mentünk a búcsúba. Volt ott minden, nyalólák százféle vicces alakot megformálva, kókuszos tekercsek, patronos pisztoly, vízipisztoly, stb. És ringlispíl, ha jól írom, de írhatnám körhintának is. Amin Mari (Törőcsik Mari) élvezte Mátéval (Soós Imre) a szerelem bódító érzését míg le nem néztek szegények Mari komor tekintetű apjára akinek tekintete nem sokat ígért a hintáról való leszállás utánra. El is komorultak a fiatalok eme nézés láttán, és joggal mert egy pillanatra elfeledkeztek szegények arról, hogy bizony a "Főd a főddel házasodik" nem holmi érzelmi marhaságok által vezérelve jön létre a frigy.
Na szóval a ringlispíl éngem is elvarázsolt. Akkor még hidegen hagyott a lányok szél által fel-fellibbentett szoknyája ezek nézését a legényekre hagytam, éngem a forgás, a szédítő sergés ejette rabul. Összekotortam maradék pénzecskémet ami a kókuszos édesség felzabálása meg a pisztolyvétel után megmaradt, és vártam, hogy leálljon a hinta. És ebben a pillanatban egy apró ütést, de éppencsak észrevehető ütést éreztem keresztben a mellemen. Lenéztem és a vállamtól kezdődően a hasamig mint akit géppuska sorozat ért, egy nem túl széles fehéres-sárgás csík látszott. Talán soha nem jövök rá mi lehetett ez ha nem csapja meg az orromat egy orrfacsaró savanyú bűz amire én is öklendezni kezdtem. Hát kérem, konstatáltam szomorúan teljesen új kabátomra nézve, éngem kérem itt lehánytak. Lehánytak a ringlispílről, akárhogy is nézem.
Szomorúan bandukoltam nagynénémékhez, odaérve mondom anyámnak aki a konyhában foglalatoskodott, hogy lehánytak a ringlispílről. Anyám először nem is értette miről beszélek, nem nézett még rám, azt hitte nem fizettem és lezavartak. Mikor megfordult már látta mi a helyzet. Szegény sírva fakadt a kabárom láttán, erre én is elkezdtem, azt hittem a világ vége is eljön miattam mert nem jó helyen álltam. Aztán anyám kiszedett a kabátból, jó forró vizzel, egy darab fehér ruhával, majd száradás után ruhakefével egész jól helyrehozta. Ebédkor már vidáman nevetetett az időközben megszaporodott rokonság esetemen, és mintha a zsebembe dugott adományok is jóval bőkezűbbek lettek volna mint máskor. :) Megszámolva már nem is bántam tán, hogy lehánytak.:)
