14 éves koromban kezdtem el dohányozni. Aztán úgy 1981 körül hagytam abba. Mennyi is az? 18 év. 18 éven keresztül mérgeztem magam. Arra is emlékszem mi vezetett ahhoz, hogy úgy döntöttem: leszokom.
Egyszer a rádióban hallottam egy riportműsort amiben az egyik vendég valami ilyesmit mondott, hogy "...egyedül az ember képes az élőlények közül arra, hogy tudatosan mérgezze a szervezetét". Hát ezen bizony én elgondolkoztam. Két bronhitiszes roham között persze. Mert akkor már igencsak szenvedtem. Elkezdtem hát a leszokást. Nem ment könnyen. Valahogy úgy voltam mint G.B. Shaw aki állítólag azt mondta: "Nincs könnyebb dolog, mint leszokni a dohányzásról. Nekem már vagy negyvenszer sikerült." Próbálkoztam én mindennel, nem nagyon ment. Aztán egyszer azt mondtam: holnaptól egy szál se. Nehéz volt, igaz, segített egy bolgár gyógyszer, a Tabex. Ez állítólag nikotint tartalmazott, hogy a szervezet kapjon ugyan nikotint, de a megszokott mozdulatkról, beidegződésekről leszokjunk. Hogy ne kotorásszunk állandóan a zsebünkben. Ezzel, meg elég nagy akaraterővel sikerült leszoknom nagynehezen. Azóta sem gyújtottam rá csak álmomban. Meg is ijedtem, hogy most már vissza fogok szokni. Dehát ez a vége az én dohányzásos életemnek, menjünk hát vissza a kezdetekhez.
Elsős voltam amikor úgy gondoltam, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy cigarettázzak. 14 éves. Mégiscsak másképp néznek a lányok az emberre is ha dohányzik - gondoltam. Vettem hát egy trafikban egy doboz Kossuthot. Hát azt hittem ott halok meg Esztergomban ahol a Kiss János útról kikanyarodunk a Vasútállomás felé. Ott volt ugyanis egy trafikféle. Túléltem, de cigarettát nem akartam többé látni. Azán néhány nap múlva megint úgy éreztem, nem vagyok eléggé férfias jelenség, csak meg kéne próbálkozni ezzel a dohányzással. Most kipróbáltam néhányféle cigarettát, akkor még darabra is lehetett venni. Végül egy Balaton nevű cigaretta mellett döntöttem mivel ezt végig tudtam szivni különösebb rosszullétek nélkül.
Innentől rendes dohányos voltam. Ami azt jelentette, hogy minden szünetben bementem a WC-be a többivel együtt és egymásnak adogattunk egy-egy meggyújtott cigarettát amit aztán "hegyesre" szívtunk, azaz egy izzó parázs volt a vége. Ezt az idillt szakította félbe időnként valemelyik tanár aki aztán vagy felírta a nevünket vagy nem. Néha megelégedtek azzal, hogy kizavartak bennünket, esetleg kifelé kaptunk egy-egy kokit. Néha azonban felírás következett, majd a neveket megkapták az osztályfőnökök. Az én osztályfőnököm W. J. tanár úr volt aki valami miatt ugy gondolta jelentős nevelő hatást ér el azzal, ha tanítás után a szertárban vendégül lát bennünket. Igaz, ő csak a helyet meg a felügyeletet adta, a 20 darab Csongor márkájú hótt büdös szivart, a Magyar Dohányipar remekét mi vittük. Fejenként egy dobozzal. Ami anyagilag is megterhelő volt. Mindegy, vittük. Ott aztán rá kellett gyújtanunk egy-egy Csongor szivarra és mint valami Uncle Sam, ahogy akkoriban a kapitalista, tőkés amerikait ábrázolták, pöfékeltünk abban az iskolai szertárban. Csak a hasunk nem volt akkora és nem hordtunk cilindert.
A nevelési elv nyilván azon a feltételezésen alapult, hogy majd néhány szivar után olyan rosszul leszünk meg úgy megutáljuk majd a dohányzást, hogy leteszünk róla. Hát nem tettünk le. Akkor már nem is a lányok miatt dohányoztunk. Mi bizony akkor már szenvedélyes dohányosok voltunk. Kezdtünk szépen hozzászokni a csongorhoz is. Szegény W. tanár úr is rájött, hogy csak az idejét pazarolja ránk. Mi bizony lassan kezdtük élvezni, hogy ha nem is a képébe fújhattuk a füstöt, de mégiscsak a jelenlétében pöfékelhettünk. Aztán a dolog megoldódott azzal, hogy a harmad- és negyedévesek szülői engedéllyel a kollégiumban dohányozhattak. Na persze csak a kijelölt helyeken. De mégiscsak bagózhattunk. Igaz ehhez egy szülői engedélyt kellett szerezni. Hát szereztem. Az a D. adta aki a M-t úgy megnyírta búcsú előtt. A fél osztálynak ő adta. Tekintélye volt közöttünk. Igaz nem a fodrász tudásával érte el ezt hanem sok mással. Például neki már volt barátnője negyedikben amit nagyon irigyeltünk. Igaz, hogy a barátnőhöz tartozott 2 kisgyerek is akiknek időnként csokit meg ezt-azt kellett venni, meg a barátnő sem a legcsinosabb volt, de mégiscsak igazi hús-vér nő volt. Szóval a kissé illegitim szülői engedély birtokában vígan pöfékeltönk a társalgó előterében. Persze ha ma kollégiumi igazgató lennék természetesen fellépnék a dohányzás engedélyezése ellen. De akkor mi nagyon elégedettek voltunk. Aztán ha jól emlékszem ott sem tartottt sokáig ez a lazaság, visszatértek azok az idők amikor újra a WC-be kényszerültünk. Hogy az osztfő mit csinált a megmaradt szivarokkal nem tudom. De elhozni nem lehetett az biztos. Mindig új dobozzal kellett várakozni 2-kor a szertár előtt.:)
