Hamarosan be kell adni a jelentkezési lapokat a felsőoktatási intézményekbe. Meg is szaporodtak a reklámok, amelyekben az egyetemek és főiskolák különféle vonzó dolgokkal csábítják magukhoz a jövendő hallgatókat. És ezek a reklámok már nem csak a televízióban láthatók, megjelentek az óriásplakátok is, a különféle kiadványokról nem is beszélve. Nem minősítem én ezeket a reklámokat, minden felsőoktatási intézmény saját lelkiismeretével számoljon el mikor mindenféle szlogeneket vet be a minél nagyobb hallgatói létszámért. Egy biztos. Nagyot fordult a világ. Megindult a harc a jövendő hallgatókért és ennek a harcnak hatékony eszköze ma már az óriás plakát meg a TV-ben leadott reklámfilm. A jövőben azok a felsőoktatási intézmények maradnak meg amelyeknek lesz elegendő hallgatójuk. Voltak azért korábban is a eszközök a középiskolások megnyerésére, ezt hívták beiskolázási propagandának. Ma már sokan nem tudják mi ez, megpróbálom érzékeltetni. A dolog arról szólt, hogy az egyetemi oktatók elmentek a középiskolákba és megpróbálták az általuk képviselt intézményeket úgy bemutatni, hogy az vonzó legyen az érettségi előtt álló fiatalok számára.
Én is elutaztam néhány alkalommal egykori középiskolámba, amiben az is motivált, hogy szívesen mentem vissza abba a városba (Esztergomba) ahol ifjúságom egy részét töltöttem. Olyan kellemes, laza dolog volt ez. Elmentem előző nap délután, megérkezvén elfoglaltam a szobámat a Fürdő szállóban, ami akkor még egy kissé kopottas de mégiscsak egy jobb színvonalú szálloda volt. Ezután elballagtam a Kis pipa étterembe ahol még akkor is a legjobb magyaros szűzérmét készítették, pedig egy nagy renováláson voltak túl. A nagy renoválásoktól meg általában félni kell mert ez a személyzet cseréjével is együtt szokott járni. Szerencsére nem járt együtt, a magyaros szűzérméről ez egyértelműen észrevehető volt.
Jó bő, enyhén csípős lecsóval öntötték le a vékony sertés érméket, a szintén vékonyra vágott rósejbnit mellé helyezték el, hogy mindig annyit tunkoljon bele az ember a zaftba amennyit éppen a szájába kíván helyezni. Így nem ázik el, megőrzi ropogósságát az utolsó pillanatig. Jó hideg sörrel öblögettem lefelé, bár lehet, hogy a bor jobban illett volna hozzá. Lehet, de én ehhez sört szoktam kívánni.
Valahogy úgy néztek ki ezek a vacsorák, mint 1967-68-ban Hódmezővásárhelyen mikor katona voltam. Szeptember elsején vonultunk be, úgy november tájékán már ki is engedek bennünket a laktanyából. Onnantól fogva már kicsit gyakrabban mehettünk ki. Fiatalok voltunk, nyilván megpróbáltunk találni magunknak valami kislányt akinek udvarolgathatunk, akivel kellemesen el lehetett volna tölteni azt a pár órát ami egy-egy kimaradáskor jutott az embernek. Aztán hamarosan rájöttünk, hogy a vásárhelyi lányos anyukákban oly mélyen gyökeredzett az, hogy bárki csak katona ne, hogy hiába voltunk mi jövendő mérnökök, jogászok, tanárok, nem tudtunk labdába rúgni. Így aztán én is kerestem magamnak valami hasznos programot, ami abból állt, hogy elmentem moziba, megnéztem egy filmet, utána beültem a Béke étterembe - a legelegánsabb és legdrágább étterem volt - szép komótosan megvacsoráztam majd a Sarokház nevű cukrászdában lenyomtam néhány krémest és beballagtam a laktanyába.
Visszatérve a Kis pipára, vacsora után megittam a sörömet, néha még egyet, aztán sétáltam egyet a Duna parton majd lefeküdtem. A következő nap aztán a munkáé volt. Igaz előtte még a szállodában megreggeliztem. Reggeli közben rendszerint elméláztam azon, hogy ha én egy ekkora szállót működtetnék mint ez itt, csak átküldenék valakit a közeli ABC-be egy doboz Earl gray teáért, nem ezt a vacak garzon teát adnám a vendégnek a hemendeksz mellé. Sajnos a reggeli morcosságomat tovább növelte, hogy a zuhanyzóból jövő víz, nagyjából ugyanolyan hőmérsékletű volt mint a teavíz, vagyis langyos. Így aztán ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után felhagytam ezekkel az utakkal.
Úgy elkalandoztam, hogy lassan feledésbe is merül utazásom célja, ami mint korábban írtam nem volt más mint fiatalságot toborozni az egyetemünkre, azon belül is a karunkra. Reggeli után el is indultam egykori iskolámba ahol a tanár urak kedves vendégként üdvözöltek. Sokan tanítottak még egykori tanáraim is. Egy rövid beszélgetés után bementünk az iskola színháztermébe, ahol már vártak bennünket a negyedikesek. Itt én bedobtam apait-anyait, hogy meggyőzzem őket , hogy egyedül csak a mi egyetemünk, azon belül is mi karunk az amely a biztos jövőt jelenti számukra. Hát sajnos nem lehettem eléggé meggyőző mert nem túl sokan jelentkeztek.
Hát bizony a mai módszerekhez képest elég szolid módszer volt ez. Ma reklámszakemberek hada dolgozik a kampányokon, hogy ezek a kampányok minél hatékonyabbak legyenek, minél több jövendő hallgatót csábítsanak magukhoz az intézmények. És ez - mint látni fogjuk - nem csak nálunk van így.
A közelmúltban erre járt tanszékünk egyik volt aspiránsa (ma PhD hallgatónak mondanánk) aki valamikor ukrán ösztöndíjasként készítette a tanszéken disszertációját. Ma már egyetemi professzor, dékán egy nagy orosz egyetemen. A tavalyelőtti nyáron egy konferenciára érkeztek a főnökével Budapestre, leruccantak Miskolcra is. Persze nagy volt az öröm, sokáig lapogattuk egymás hátát örömünkben miközben összeölelkeztünk. Nem jöttek üres kézzel, hoztak vodkát, zászlókat az egyetem címerével díszítve, kaptam egy pólót is szintén az egyetem logójával. Kár, hogy hordani nem tudom, mert ahhoz vagy 10 kilóval kéne kevesebb lennem. De egyszer majd magamra erőltetem és lefényképezem magam az új mobilommal és megajándékozom a látvánnyal a Morgómedve hűséges olvasóit.:)
És hoztak még néhány kártyanaptárt is melynek egyik oldala itt látható:
A képen az idősebb úr középen az egyetem rektora, a jobb szélén lévő a mi cimboránk az egykori aspiráns és mostani dékán, gondolom a többi is minimum dékán ha nem rektorhelyettes. A felirat egyébként valahogy úgy fordítható, hogy a "Felsőoktatás legjobb ligája". Ezek szerint ők erre a kártyanaptárra esküsznek mint hatékony reklámra. Hát nem tudom. Mindenesetre érdekes.:)
