Hát ilyen még nem fordult elő, hogy 4 napig nem írtam. Persze mindig is tudtam, hogy az íráshoz kellenek bizonyos körülmények, anélkül nem megy. Sokszor elegendő egy jó téma és az ember már írja is, szinte futnak ki a sorok az ujjai alól. Még ha fáradt is az ember. Aztán van amikor nincs igazán miről írni, ilyenkor az időhiány meg a fáradtság nyomja rá a bélyegét a blog írásra. És van egy állapot amikor egy állandó feszültség a meghatározó, egy nem túl erős de azért mégis megterhelő stresszes állapot. Ilyenkor szokott az ember arra várni, hogy ha majd ez elmúlik, akkor jön majd el az írás ideje. Nálam ez az utóbbi kettő volt a meghatározó az előző héten.
Beindult a félév, egyszerre megy még a régi rendszer meg az új, a bolonyai is, ennek megfelelően újabb feladatok is jelentkeztek. Aztán a múlt héten Fazola Henrikre is emlékzetünk, ez most a tavalyinál nagyobb lélegzetű rendezvény volt. Igaz ez hétvégén zajlott de én hétvégén is szoktam előre dolgozni, már a soron következő hét feladatait csinálgatom, hátha akkor szűkösebb lesz az időm. Utoljára hagytam egy pénteki eseményt, ami azért egész héten ott volt a fejemben.
Tegnap ugyanis a falumban jártam egy szép ünnepségen. Bizonyára rendszeres olvasóim előtt ismeretes, hogy én egy bányász faluból származom. Ott nőttem fel, onnan kerültem el 1963-ban a technikumba. Híres hely volt az én falum az ötvenes években. Szinte minden héten ott volt a Szabad nép címlapján és az egész ország olvashatott az itt élő emberek sikereiről amit a széncsaták frontján vívtak meg. Én akkor még olvasni sem tudtam, de elolvastam később a könyvtárban mikor már Miskolcon tanultam. Aztán jöttek a bányabezárások, a bányák megszűntek de maradt a kötődés a bányász múlthoz. Ez a kötődés erősödött fel az elmúlt években, amikor a falu vezetése úgy döntött, hogy ennek a kötődésnek markánsabban kellene hangot adni. A polgármester asszony nyakába vette hát az országot, utazott, kilincselt, szerezte a támogatókat a nagy ügyhöz. És lettek támogatók. Szépen, fokról-fokra, lépésről-lépésre készült el egy gyönyörű Emlékház ami emléket állít annak a dicső múltnak amiről én már csak Miskolcon olvashattam, de jeleivel a gyerekkoromban is találkoztam. És amely oly meghatározó volt gondolkodásomra, fejlődésemre, emberi tulajdonságaimra. De annyi pénzt a támogatók sem tudtak adni amennyi ide kellett, adtak hát a helyiek. Nem is pénzt, az nekik sincsen sok. Adták hát amijük volt, a saját munkájukat. Munkaórák százait és ezreit, szabad idejük jelentős részét, amit emlékház létrehozására és a falu hátárában elhelyezett kotrógép elhelyezésére fordítottak. Aztán egyszer minden készen lett és eljött a nagy nap, amikor megtörténhet az emlékház és az említett ipartörténeti relikvia átadása. És ez a nagy nap tegnap volt.
Én is hivatalos lévén, időben meg is érkeztem az első ünnepség színhelyére. Érdekes volt megérkezni. A helyiek jobban megismertek mint én őket, segítettek hát ha kissé tanácstalanul néztem rájuk. És én örömmel ismertem fel régóta nem látott iskolatársakat, utcabelieket. A résztvevők másik részét a szakmából ismertem. Őnekik nagy gyorsan üdvözlés közben büszkén mondtam el, hogy ez az én falum, innen származom. És rákérdeztem, tudtad? Sokan nem tudták. Erre én meg büszkén kihúztam magam és nagyon jó érzés volt, hogy ez a szép kis falu ez az én falum, ahová ez a sok híres ember eljött, hogy együtt ünnepeljen a helybéliekkel. Mert az a múlt ami ebben a községben volt megérdemli, hogy ne vesszen el, hogy még a sokadik generáció is tudja, milyen fontos szerepe is volt a falunak az ország második világháború utáni talpra állásában és fejlődésében. És tegnap összefogtak az én földijeim és olyan szép és megható ünnepséget rendeztek, hogy bizonyára emlékezetes marad mindenki számára akik valamilyen formában részesei lehetett a dolognak.
Nagy örömömre én is lehetőséget kaptam a szereplésre, az ünnepre megjelent kiadványt ismertethettem. Hát ez az ami nekem az elmúlt hetekben némi izgalmi állapotot okozott. Kedd óta dolgozgattam rajta, olvasgattam, kihúztam belőle, hozzá írtam, egyszóval ha a sok dolgom mellett kis időm akadt már vettem elő és dolgoztam rajta. Megtudtam, hogy nem az a kunszt, hogy három órás előadást tartson az ember mondjuk lineáris szabalyázostechnikából - ami a legnagyobb mumus a hallgatóimnak - hanem haza menni a szülőfaluba és népes hallgatóság előtt elmondani egy pár perces beszédet. Hát ez volt az amire én koncentráltam az elmúlt napokban.
Persze tegnap este már megírhattam volna ezt amit most hajnali fél 4-kor írok, el is kezdtem, de nem volt az igazi. Eltettem mára, ma meg szépen kitöröltem az egészet és elkezdtem újra. És már kicsit elégedettebb vagyok. Persze az otthoniak örültek nekem, mint ahogy én is nekik. Elkezdve beszédemet néhány mondat után a gombóc is eltűnt a torkomból, és úgy tűnik nem kell röstelkednem a szereplésem miatt. Ez a gombóc azért is jó, hogy eltűnt, mert útjában lett volna a vadpörköltnek és a töltött káposztának amit most már felszabadultam és jó étvággyal tömtem magamba. A vendéglátók itt is kitettek magukért, egyetlen vendég sem távozott éhesen a fogadásról. Gondolom mondanom sem kell, hogy én sem.
E z hát röviden az elmúlt napok krónikája. Ma már új nap van, újabb teendők elé nézek. Egyetemi találkozóra megyünk, 35 éve végeztem el az egyetemet. Jövő héten pedig a szokásos konferencia lesz Balatongyörökön, aztán jön az október amire még semmi jelentősebb dolog nincsen bejegyezve a naptáramba. Nem is baj. Veszek egy nagyobb tétel kefirt és vezeklek majd azokért a jóízű evészetekért meg ivászatokért amikben szeptemberben volt részem.:)
