Egy időben sokat jártam piacra. Nem itthon, erre itthon soha nem volt időm, hanem Moszkvában. Meg ahol megfordultam a nagy Szovjetunióban. Például Karagandában is.
Világ életemben imádtam a grillezett húsokat, ott meg a piacon nagyon finom, szép barnára sült saslikot lehetett kapni. Olcsó is volt, finom is volt, gyakran ott kezdtem hát a napot. Megvettem néhány rúddal, megeszegettem aztán mentem be az egyetemre. Ennek a karagandai piacnak volt valami sajátos keleti varázsa. Ez már Ázsiában van, a mai Kazahsztánban, ez egy szép nagy bányász város. Sok olyan gyümölcsöt is lehetett venni amit még nem is láttam életemben. Emlékszem vettem is egy birsalmára emlékeztetőt, a neve már nem ugrik be, de talán A betűvel kezdődött. Sajnos nem volt apróm csak 10 rubelesem. Mondtam a fiatal embernek, hogy ne aggódjon, veszek még itt ez-azt, lesz apróm és majd odaadom. És aztán szépen elfeledkeztem róla és már majdnem elértem a kijáratot mikor hallom, hogy kiabálva szalad valaki utánam. Hát az eladó volt, aki meghitelezte a 3 rubelt ezért az A betűs birsalmaszerűségért. Mondanom sem kell nagyon kínosan éreztem magam, ma sem vagyok biztos benne, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy nem akartam meglógni fizetés nélkül.
Visszatérve a saslikra az egy nagyon népszerű eledel, nyaranta én is szoktam csinálni Mályiban. Ha rendesen bepácolja az ember igencsak finom dolog lehet belőle. Ígérem, hogy a készítés módját jövő tavasszal leírom majd, most csupán vessünk rá egy pillantást:
Ez a kép nem az én telkemen készült, most kerestem az Interneten. Hát valahogy így nézett ki az a karagandai saslik is amit én oly szívesen eszegettem reggelente. 2 kazah fiatalember sütötte, valahogy látszott rajtuk, hogy nem havi 70 rubelért egy állami cég alkalmazottjaként. Elég sokáig járogattam már oda amikor a tanszéken az egyik helybéli fiatal ember csendben valami afféle utalást tett, hogy talán nem kéne ilyesféle helyeken saslikot ennem. Rákérdeztem, hogy mire gondol, hát az én Júra barátom csak hümmögött jelentőségteljesen. Gondolom mondanom sem kell, hogy a reggelijeimet innentől kezdve az egyetem büféiben oldottam meg. :)
Na de térjünk vissza a piacokhoz, és most már csak a moszkvai piacokhoz. Azzal kezdem, hogy ezeket a piacokat - számomra teljesen érthetetlenül - úgynevezett kolhozpiacoknak nevezték. Lehet, hogy ideológiai okai voltak, nehogy már az emberek azt higgyék, hogy a kommunizmus bölcsőjében teret nyert volna az egyéni gazdaság. Nem tudom. Így aztán a kolhozpiacokon szemmel látható módon egyéni termelők árulgatták portékáikat. Például disznóhúst is. Érdekes, hogy a boltban - némi sorban állás után - 2 rubelért lehetett sertéshúst venni, de ezt a szovjet háziasszonyok nem szerették mert zsíros. Persze, az volt, nagyjából egyharmad-kétharmad arányban, de hát ha azt a zsíros részt levágtuk róla olyan volt mintha 10 rubelért vettük volna a piacon. Mert a piacon meg annyiért lehetett a szín húst venni. Nem értettem én ezt soha, nem is szerették ezek az asszonyok a sertéshúst, inkább a marhát vették. Kétségtelen, azon nem volt zsír. De volt ezen a piacon minden ami hiányzott az állami kereskedelemből. Igaz, jóval drágábban. Én is szívesen vásároltam itt. Moszkvában legismertebb a Rigai piac volt, a legközelebb nekem a Darogomilovszkij piac esett. Javaslom mielőtt tovább megyünk vessünk egy-egy pillantást néhány képre.
Itt láthatjuk mindjárt a Rigai- és Darogomolovszkij piac bejáratát, persze a mostani állapotában.
Mint olvashatjuk a Rigai piac elnevezése maradt, a Darogomilovszkij piac viszont átalakult Kereskedelmi központtá. Hát ők tudják. :)
Erről az utóbbiról majd lesz egy érdekes történetem, de egyelőre folytassuk a képek nézegetését. Menjünk be a piacra, ami a mai piacot mutatja. Hiába kerestem képeket, a 20 évvel ezelőtti állapotokról már nem találtam. Nézzük csak, mindjárt itt van egy zöldséges stand:
Kicsit megfáradt idős asszonyok árulgatják portékájukat. Bár az asztalon nem látom kedvencemet a savanyított fokhagymát de bizonyára megtalálható a közelben az is. Íme erről van szó:
Ugye milyen jól néz ki? Azon kívül, hogy finom, arra is alkalmas, hogy a repülőtéri vámvizsgálat idejét a tranzitban minimálisra csökkentsük. Nekem is elég volt a repülőre felviendő hatalmas táskámat egy pillanatra kinyitni, a táskából kiáramló erős fokhagymaszagra még a legedzettebb szovjet vámtisztviselőnő is szemmel látható undorral intett, hogy zárjam gyorsan be és menjek Isten hírével.:)
Aztán menjünk tovább a húsok felé. Íme a szovjet piacok elmaradhatatlan kelléke a sertés fej. Ez csak úgy fel szokott lenni akasztva és én életemben nem láttam, hogy ezt valaki megvette volna. Pedig gyakran megfordultam piacokon. Vessünk egy pillantást a disznófejre, határozottan derűsen fogadta, hogy feláldozhatta magát az emberiségért. Úgy látom rendszerek jönnek meg mennek a disznó fejek a piacon maradnak. Viszont a kínálat meglehetősen szép és gazdag. És az eladó is barátságosan mosolyog, azelőtt azért ez sem volt jellemző.
Itt lentebb pedig már szépen szét is válogatták. A fej itt is megtalálható, úgy látszik enélkül tényleg elképzelhetetlen a piac odaát. Úgy tűnik a kommunizmusból csupán a mérleg meg a jobbra található vájdling maradt meg.
És végül kukkantsunk be a halasokhoz is. Hát igen, a választék megváltozott, az eladó arckifejezése viszont nem. Ugyanilyen unott pofával fogadták az eladók 20 évvel ezelőtt a vevőket, igaz akkor árú is csak módjával volt. Na de most? Igazán lehetne lelkesebb is ez a halárus, így soha nem fogja eladni ezt a sok halat ami az asztalon van.
És akkor nézzük a beígért történetet. 8 éve is van már, hogy egyik ismerősömmel néhány napos kiküldetésre Moszkvába utaztunk. Társam nem nagyon szeretett a városban csavarogni, boltokat járni, ha tehettük mentünk haza a szállodánkba. Jókat aludtunk meg ettünk. Esténként még jobbakat amikor a vendéglátó barát feleségek rogyásig megrakták az asztalokat finomságokkal, a házigazdák meg bontogatták a vodkás üvegeket. Sűrűn hangzottak el a tósztok, sűrűn emelgettük a vodkás poharakat is, hogy aztán balti sós heringgel, füstölt halakkal, piros és fekete kaviárral meg még sok egyébbel tegyük igazán élvezetessé a vodka kissé erős ízét. Mi ezekbe a vendégségekbe a virágot a városban vettük, de a háziaknak szánt italokat, édességeket, ajándékokat itthonról vittük. Ez csak azért fontos, mert elég meggondolatlanul fejenként beváltottunk 50-50 dollárt rubelre. Aminek több mint a fele még megvolt az indulás reggelén. Elkezdtük törni a fejünket és - mivel korábban benéztünk már a közelünkben lévő Darogomilszkij piacra és láttuk a kaviár hegyeket - úgy döntöttünk veszünk vörös és fekete kaviárt. Ismétlem, rengeteg volt, ilyen rozzant kis kioszkokban árulták viszonylag olcsón. El is szaladtam megmaradt rubeljeimmel és vettem egy halom kaviárt. Már éppen indultam vissza a szállásunkra, - gyalog vagy 20 percnyire volt - amikor találkoztam egy igen jó barátommal. Moszkva nagy város, 10 millió körül laknak benne de én a piacon csak össze akadtam egy jó barátommal, aki úgy érzete meg kell valamivel ajándékoznia. Kérdezte mit vegyen? Hát mit? Nem vihetek haza 10 kiló almát vagy 5 kiló sertéshúst, hát mondtam, hogy legyen kaviár. Láthatólag ő is megörült, hogy hamar végzünk és gyorsan vett még ő is egy halommal. Én meg visszaballagtam a szállásra és elkezdtünk pakolni. Én szépen beraktam a bőröndömbe egymás mellé, majdnem egy teljes sort ki tudtam rakni belőle. Mire elkészültünk megjöttek a cimborák is, előkerültek a harapnivalók meg a vodkás üvegek is. Mire indulni kellett elég emelkedett hangulatban ölelkeztünk össze moszkvai barátainkkal. Egyikük zsigulijába ültünk be - persze ő nem ivott - és megindultunk Seremetyevo felé.
Mikor odaértünk elköszöntünk Vologyától a sofőrünktől és elengedtük, mi meg megindultunk befelé a reptérre. Gyorsan elintéztük a beszálló kártyát, következett a vámvizsgálat. Hát itt nem jól alakultak a dolgok. Korábban megszoktuk, hogy csak rádobjuk a bőröndöt a szalagra és máris eltűnik a bőrönd a mélyben. Hát itt nem dobtunk semmit semmire hanem a fiatal vámos hölgy mutatta, hogy tegyük a bőröndöt egy asztalra és már láthattuk is a képernyőn a konzervjeinket amit forsriftosan beraktunk a bőrönd aljába. Az egyébként helyes asszonyka mutatta, hogy nyissuk ki. Kinyitottuk, ő meg szépen rakta ki egymás mellé a kaviáros dobozokat. Mikor mindet kirakta kettőt-kettőt a kezünkbe nyomott, hogy ezeket vihetjük. És a többivel mi lesz? - kérdeztem. Hát itt marad - felelte. Hol - és körülnéztem, hogy hol maradhatnának itt a kaviárjaink. Aztán mondta, hogy természetesen a csomagmegőrzőben. Kicsit tanácstalan voltam de kisegített. Mondta, hogy a mögötte lévő kioszkban vegyek egy reklámszatyrot, pakoljam bele és vigyem a csomagmegőrzőbe. Hát bevittem. Még annyi eszem volt, hogy útközben kettőt még zsebre vágtam. A csomagmegőrzőben abban a nyitott reklámszatyorban - négy unatkozó alkalmazott szemeláttára - felhelyeztem a polcra a kaviárjainkat. Vegyesen fekete és vörös kaviárokat. Mert én azt hittem, hogy kapitalizmus van, ha a piacon garmádaban állnak a kaviárok ki is szabad vinni. Hát ebben tévedtem. A repülőtérről felhívtam barátunkat, hogy ugyan holnap ugorjon már ki Seremetyevóra (60 kilométer) és váltsa ki a kaviárjainkat a ruhatárból. Soha nem mertem megkérdezni végül is mennyi volt a reklám szatyorban. Szerintem nem sok. Hát piac körképünk végére értünk, kellemes hétvégét minden kedves Morgómedve olvasónak.:)
