Tegnap volt annak a két karnak a diplomaosztója ahol érintett vagyok. Bár régen hívták így, ma már inkább diplomaátadásnak nevezik. Igazuk is van, osztani inkább a krumplit osztották a háború után amikor már a pengő semmit sem ért, de enni meg csak kellett. Aztán vagy jutott az embernek vagy nem. Újabban már diplomaátadó ünnepségek vannak, mostanában a hétvégék ezzel telnek el. Pénteken a jogászok, tegnap pedig a bányászok és a kohászok, valamint az Egészségtudományi Kar végzősei vették át okleveleiket. Úgy is mondhatnám, hogy védőnők, gyógytornászok és képalkotó diagnosztika szakon végzettek. Én az első két karban vagyok érintett. Igaz a kohászokat nem tanítom, viszont a szakmai szervezetünk valamint a hagyományok révén velük is kapcsolatban vagyok. Így aztán én is elfoglaltam a helyem az ünnepségen, hogy tanúja legyek mint veszik át hallgatóim okleveleiket, akiknek egy része bizony 4 félévet töltött el velem. Ha jól meggondoljuk a 10 félévből amit itt töltöttek, 4 volt közös, ami azért jelentős idő. Meg is ismertük egymást alaposan, így aztán tegnap az én szívemet is öröm töltötte el mikor láttam, hogy a sokévnyi tanulás után átveszik diplomájukat. Mindehhez az egyetem szép ünnepséget szervezett. Jó volt látni a rektort és a 8 dékánt amint talárjaikban ültek az asztalnál, a sok ünneplőbe öltözött szülőt és vendéget, nem utolsó sorban persze az ünnepelteket.

Öröm volt látni ezeket a fiatal lányokat amint büszkén viselték egyenruháikat. Ez a büszkeség ugyan nem látszott rajtuk, szerények meg kedvesek a mi lányaink, de tudom, hogy azok mert láttam őket eleget szakestélyeken ezekben az egyenruhákban. Tudom mikor és milyen körülmények között csináltatták, hogyan kértek meg egy idősebb firmát - köztük gyakran engem is - hogy avassa fel az újonnan megvarratott egyenruhát egy kevés sörrel. Mert ez a csináltatás sem akármikor történhet, előtte úgynevezett balekoktatásra kell járni, aztán a felsőbb évesek előtt balekvizsgát tenni, majd megkeresztelkedni. Ezután a keresztelő után jöhet az egyenruha  csináltatás. Szépek voltak ezek a lányok és fiúk ünnepi öltözékükben. Látván őket eszembe jutott az is, hogy a női lélekkel azért nehezen férhet össze, hogy egy divatos alkalmi nyári ruhát kiszoríthasson egy viszonylag komor szabású egyenruha, de vannak csodák a világon, amiket itt a Dudujka völgyében és még jó néhány helyen hagyományoknak neveznek. Azt hogy a hagyományok milyen erőt tudnak képviselni csak az tudhatja akit közvetlenül is érintenek. Hát ezek a hagyományok nyomják el a női ösztönöket, ezért szebb egy egyenruha a legdivatosabb, legrafináltabb nyári ruhakölteménynél is. 

Kicsit leragadtam az ünnepi öltözékeknél, de ez a Morgómedve azért is van, hogy a gondolataimat mondhassam el, márpedig én ezeket gondoltam miközben jöttek visszafelé azok után, hogy az egyetem rektorától és a karok dékánjaitól átvették a diplomájukat. Amiért azért elég sokat küzdöttek. Többek között velem is.:)

Nem szóltam a fiúkról, náluk semmi ilyesmi nem jutott eszembe, ott valahogy magától értetődő, hogy Grúbenben voltak, nem kellett semmilyen mélyen gyökeredző, már-már genetikailag kódot szokást legyőzniük.

Mint már említettem az egyetem megadta a módját az ünnepségnek. A végzősöket és a kitüntetetteket az egyetem főiskolai karának Bartók kórusa köszöntötte. Milyen jó nekünk, hogy itt van ez a Zeneművészeti Főiskolai Kar házon belül megtudjuk ezt is oldani.:)

Miközben hallgattam őket most is irigyen gondoltam arra, hogy engem a botfülem megakadályozott abban, hogy a zene is kicsit része legyen a világomnak. Énekelni meg soha nem tudtam, pedig mindig olyan kellemes dolognak tűnt a számomra, hogy munka után az ember hazamegy, megvacsorázik aztán elballag valami kultúrházba ahol aztán néhány társával kórusban énekelget. Kezdetben csak saját örömére, később azonban már a másokéra is. Mint már sokszor leírtam már, a katonaságnál próbálkoztam vele, arról ábrándoztam, hogy talán így kijutok a laktanyából, de aztán hamar kipenderítettek a kórusból, oda lettek álmaim is, miszerint a sikeres kórusszereplések után némi alkoholhoz jutok és könnyűvérű hölgyeményekkel keveredhetek majd futó kalandokba. A futás így sem maradt el, csak nem úgy alakult ahogy én elképzeltem.

Egyébként ez a zenei alkalmatlanság úgy látszik öröklődik is. Amikor úgy éreztük, hogy eljött az idő Peti fiamat is beírattuk Láda tanár úrhoz, hogy tanuljon valami zenét. Gondolom mondanom sem kell, hogy ez az óhaj egyoldalú volt, illetve kétoldalú mert a tanár úr is így gondolta. Nem mintha Petiben nagy tehetséget látott volna, gondolom a rendkívül szerény tanári fizetés kiegészítése is motiválhatta, hogy mellénk állt. Peti meg egyedül maradt a maga 6 évével és megadóan cipelte haza a kölcsönkapott hegedűt ami gondolom az iskoláé lehetett. Járt is az én fiam a hegedű órákra. Jól ismerve a gyereket azért valahol éreztük, hogy nem pénz az amit mi fizetünk Láda tanár úrnak ezekért az órákért de azért mégis ragaszkodott hozzá. Erre úgy derült fény, hogy egyszer én is elmentem Petivel azzal a szándékkal, hogy megköszönöm a tanár úr eddigi munkáját és abbahagyjuk ezt a hegedülést mivel otthon mindig kínlódással ment a gyakorlás. Láda tanár úr nem élt a lehetőséggel hogy visszavegye a hegedűt és hanyatt - homlok meneküljön, hanem próbált meggyőzni minket arról, hogy érdemes folytatni ezt a hegedű tanulást. Megemlítette, hogy naponta fél óra gyakorlást próbáljunk elérni, akkor minden rendben lesz. Miután azonban lehetetlennek tartottam még ezt a napi 30 percet is hozzá tette, hogy ebbe a hegedű elővétele és elpakolása is bele tartozik. Ez hatott, - ismerve Petit - tudtam, hogy így talán összejön majd a napi fél óra. Összejönni összejött de a gyerek nem haladt a hegedüléssel, így aztán a második próbálkozásomra már a tanár úr is rábólintott és kissé szomorúan vette vissza a kincstári hegedűt. Láda tanár úr tanította egyébként az éneket a bulgárföldi iskolában, rendes ember volt, régen meghalt már. Isten nyugosztalja!

Na de messzire elkalandoztam, ebből is láthatja a kedves Morgómedve olvasó, hogy mennyire irigylem azokat akiket zenei képességeik nem gátolnak meg abban, hogy szépen énekeljenek. Mert szépen énekeltek ezek a lányok, az ünnep kellemes színfoltjai voltak, nem beszélve arról, hogy segítettek nekünk a Himnuszt és a Szózatot is elénekelni.

Végére értem a tegnapi nappal kapcsolatos gondolataimnak, ezek után nézzük meg a tudósítást amit a helyi TV vett fel a délelőtt során:

http://www.mikom.hu/mivid.php?ext.a18227