Mint írtam Mályiban sokat olvastam. Internet nem volt, a 3 égi csatorna közül kettő szóba sem jöhetett, az az egy kincstári is csak hellyel-közel. Így aztán olvasgattam. Többek között Gáll István "Vaskor" című könyvét is. Nehéz meghatározni a műfaját. Tulajdonképpen egymástól független novellák amiket egy láthatatlan szál fűz egybe. Nem túl szorosan, de azért a szereplők több írásban is megtalálhatók. Meg az, hogy a szerző műszaki katonaként szolgált az osztrák és jugoszláv határon. Ezeken a határszakaszokon volt igazán szükség műszaki katonákra, hiszen ezeket a több száz kilométeres határokat kellett olyan sűrűn betelepíteni aknákkal, hogy szinte lehetetlen legyen úgy átmenni az úgynevezett aknazáron vagy aknamezőn, hogy ne robbanjon föl az ember alatt. Mint ahogy gyakran fel is robbant azok alatt, akik úgy gondolták, végképp elegük van a Rákosi rendszer diktatúrájából. Még azon az áron is nekiindultak a határnak, hogy fel is robbanhatnak. Viszont tény, hogy sokan át is jutottak.
Például az a Recskről megszökött fogoly is aki az ottani internáló táborból szökött meg élete kockáztatásával, hogy nyugatra kijutva a Szabad Európa Rádióban órákon keresztül sorolja azok neveit akikkel évek óta együtt raboskodott, és akiknek hozzátartózói nem is sejthették mi van az évekkel korában elhurcolt szerettükkel? Él-e egyáltalán?
Vagy például az a 2 államvédelmis (ÁVH-s) ezredes akik az Andrássy utca 60-ból léptek meg a nyugatra telepített kémek adataival, hogy ne üres kézzel érkezzenek oda ami ellen idáig harcoltak. Nem volt könnyű átjutniuk, szinte minden méterre jutott határőr és belügyi katona, mégis átjutottak. Igaz sok választásuk nem volt. Tudták ők mi elől menekülnek. A menekülés során kapott golyó vagy a taposó akna még mindig szebb halált jelentett mint ha agyonverik az embert az Andrássy út 60-ban az AVH-n. Mint a Szűcs testvéreket például, akik szintén ezredességig vitték, vizsgálatokat vezettek, emberek sorsáról döntöttek éveken keresztül és aztán egyszer csak azt vették észre, hogy most ők kerültek sorra, most őket verik, villanyozzák, ők nem alhatnak, ehetnek, ihatnak, sőt le sem ülhetnek 9 napon keresztül mint azt Szász Béla a Rajk-per egyik vádlottja leírja könyvében.Tehát volt miért kockáztatniuk az államvédelmis ezredeseknek. És átjutottak.
Aztán Gáll István leír eseteket, amikor ők nyitottak utat - az aknák felszedésével - a nyugatra átdobandó ügynököknek, hogy aztán ha átmentek újra elaknásítsák azt a pár méter széles átjárót. És az aknák robbantak nem csak a szökni szándékozók alatt, hanem robbantak a magyar utászok alatt is. Robbantak amikor telepítették, robbantak mikor "karbantartották" az aknamezőt és robbantak akkor is ha a Dráva által kimosott aknákat kellett összeszedni, újra telepíteni. Nem volt veszélytelen dolog ez, tudták az ott szolgáló katonák is. Sokszor voltak a tanúi mikor társuk alatt robbant az akna. Ilyenkor szerencsés volt az akinek csak keze-lába lett oda. Sokan meghaltak akkoriban ezen a két határszakaszon. És még az sem volt biztos, hogy hazaszállítják az elhunytat. Az író leír egy esetet amikor az özvegy (férje a Donnál maradt ott) egy szem fia halt meg, de ő sem temethette volna el a falujában a meghalt fiát ha társai nem vállalják fel a több éves börtönt és nem lopják haza társuk földi maradványait, egy halom földet eltemetve helyette az őrs melletti temetőben.
Kemény idők voltak ezek, mindkét határ felért egy frontszolgálattal. És ez vonatkozott az ott lakó civilekre is. Ők sem élhettek nyugodtan. Mindig tartaniuk kellett attól, hogy saját portájukon szökni próbáló - mindenre elszánt - emberekkel találják szembe magukat. Itt bizony a határ több kilométer széles sávja is határnak számított. Nem véletlenül nevezték határsávnak. Ha valakinek a rokonsága itt lakott még a rokonlátogatás sem volt egyszerű. A lakóhely szerint illetékes rendőrségen kellett engedélyt kérni a határsávba való belépésre, amely személyre szóló volt és adott időtartamra korlátozódott. Gondolom előtte meggyőződtek arról, hogy megbízható emberekről van-e szó, - akárki nem közelíthette meg ezeket a határokat - és csak azután adták ki. A mi családunk megbízhatónak számíthatott, így aztán mindig megkaptuk az engedélyt és mehettünk meglátogatni nagynénémet Lapáncsán, ami aztán már tényleg majdnem az ország legszélén található. Azért nem teljesen mert egy Ilocska nevű falu van a legszélén. Onnna már tényleg csak a határ van hátra. 100-200 méterre. Annyira volt 1949 és 1955 között is amikor Titó láncos kutyának számított nálunk. És nem volt jó a "jugó" határ mellett lakni. Innen folytatom legközelebb.:)
