Előző írásomat ott hagytam abba, hogy ültünk a kiszuperált disznóólban, körülöttünk bőrcsizma maradványokkal valamint egy kevés disznóganéval és gondterhelten szemléltük az előző napokban meglehetősen sok verítékkel elkészített bugyellárisokat. Arról már letettünk, hogy ebből valaha pénz lesz. Az én álmaim is szertefoszlottak a lógyulai hegyekről. Most már csak azon törtük a fejünket, hogy mit lehetne kezdeni velük. Aztán egyikünk bedobta, hogy kellene rákötni egy madzagot, kitenni az út közepére és amikor a szerencsés megtaláló éppen emelné fel akkor hirtelen arrébb rántani. Ezt néhányszor meg lehetne csinálni és közben jókat röhögni.
Mindnyájunknak megtetszett az ötlet. Egyikünk damilért indult egy ismerőshöz aki híres horgász hírében állott, mi meg terepszemlét tartottunk alkalmas helyet keresve. A mi kis utcánkat hamar elvetettük, ritkán fordult meg arrafelé valaki. A barátomék utcáján viszont meglehetősen gyakran megfordultak gyalogosan. Hatalmas vaskapujuk volt amely mögé mi is el tudtunk bújni hogy egyrészt a damilt alkalmas pillanatban meg tudjuk húzni, másrészt pedig jól lássuk az utcai történéseket. Úgy gondoltuk az asszonyokkal érdemes próbálkozni, ők mégsem tudnak annyira futni, meg aztán ha elkapnák valamelyikünket talán könnyebben is szabadulnánk. Így is történt. Mikor messziről láttuk, hogy egy középkorú asszony jön az úton kiraktuk a bugyellárist az út közepére és elbújtunk a kapu mögött. Aztán mikor - miután körülnézett - éppen emelte volna fel meghúztuk a damilt és a pénztárca úgy fél méterrel arrébb került. Először nem is értette a dolgot csak ösztönösen nyúlt utána, de mi megint meghúztuk a damilt. Ekkor már ő is észrevette, hogy tréfa áldozatává vált, gyorsan odalépett a vaskapuhoz de addigra mi már futottunk az udvaron keresztül egymás hátát, vállát csapkodva viharos jókedvünkben. Persze az asszony jól kiadta a mérgét, aztán tovább ment. Mi meg visszaszivárogtunk az udvarra és megállapítottuk, hogy nem rossz szórakozás ez de veszélyes. Hiszen rövid az a damil, kész lebukás minden akció. Nem tudhattuk melyik áldozat gondol egy nagyot és eljön hozzánk panaszkodni, követelve megfenyítésünket. Így aztán csak búslakodtunk a bugyellárisok fölött amikor hirtelen újabb ötlet merült fel.
Egy emberként ugrottunk a végrehajtására. Tervünk az emberi kapzsiságra alapult. Kiválasztottuk a legnagyobbat és egy kis lóganét tettünk bele. Lógané hálaistennek volt bőven a mi utcánkban nem úgy mint manapság. Vadkan Miklós bácsi lovai bőven hullatták a lócitromokat miközben fáradtan tartottak hazafelé. Vadkan Miklós bácsi egyébként arról volt híres, hogy mikor a TSZCS-t szervezték nálunk egy bizottság jött hozzá, hogy felmérje mije is van, mit visz be a közösbe. Miklós bátyám nem olyan boldog örömmel ment be a TSZCS-be mint azt az újságok címlapjain lehetett látni, sőt biztos vagyok benne, hogy semmilyen örömmel nem készült befelé. Sőt inkább bosszantotta az egész TSZCS szervezés, de leginkább az, hogy a bizottságban volt valaki akit nem sokra tartott és ezt egy kis baltával hozta az illető tudomására. Szép kis kalamajka keveredett a dologból, Miklós bácsi kedvezménnyel szabadult 2 év után az egri büntetésvégrehajtási intézetből. Máig emlékszem épp az utcán voltunk a cimborákkal mikor nagy boldogan jött hazafelé, legényesen rövidre nyírt frizurájával.
Ahogy nézem elég messzire keveredtem írásom fősodrától, visszatérek hát. Szóval a bugyellárisban elhelyeztünk egy kevés lócitromot, a gombot rágomboltuk és kitettük a járdára és vártunk. Most már távolabb is mehettünk ami ajánlatos is volta abban az esetben ha a "szerencsés megtaláló" rögvest kinyitja a pénztárcát. Ha viszont csak otthon nézi meg nyert ügyünk van mert ő már nem fog visszajönni. Tehát most a kertben a kerítés tövében hasaltunk le, magunk alá és elé deszkákat raktunk és így vártunk. Nem kellett sokáig várnunk, egyszer csak feltűnt egy asszonyság. Tudtuk kicsoda, de itt maradjunk csak amellett, hogy asszonyság. Szóval megjelent, meglátta a járdán a tömött pénztárcát, mohón körülnézett és gyorsan felvette majd a köténye zsebébe süllyesztette. Mi ebben a pillanatban fuldokolni kezdtünk a röhögéstől de fegyelmeztük magunkat és inkább csak pukkadoztunk felfúvódott pofazacskóval. Elképzeltük amint otthon kinyitja a pénztárcát és meglátja a lócitromot. Aztán mikor eltűnt elszaladtunk a disznóólig és ott aztán kitört belőlünk a nevetés. Csapkodtuk a combunkat hajlongtunk előre hátra majd leestünk a lócáról fene nagy jókedvünkben. Bánta már a fene a sok felesleges munkát, a sok sebet amit a bőr varrásakor szereztünk, élveztünk az idétlen tréfánkat hosszú perceken keresztül.
Aztán, hogy a maradék bugyellárisokkal mi lett nem emlékszem. És ha már az emlékezetnél tartunk nem jól emlékeztem. Nem lett verés ebből a bukszagyártásból. Az áldozat is nyilván érezhette hogy ő sem kerülne ki teljesen tisztán a dologból így inkább hallgatott a dologról. Mi még azért az elmúlt évtizedekben gyakran emlegettük mosolyogva ezeket a gyerekcsínyeket. Hát igen, én se voltam azért mintagyerek. Gyerekkoromban hasonló esetekre mondták az idősebbek: akasztottak már jobbat is. Hát, nagyon nem tiltakozom.:)
