Jó hosszú cím ez, akárhogy is nézem, de rövidebbet momentán nem találtam. Jobb lenne valami blikkfangos rövidebb cím, de most jobb nem jut eszembe, maradjunk hát emellett.
Nézem a televízióban a balesetben elhunyt grúz sportoló temetését, és meg kell állapítanom, hogy a temetési szokásokban nem sok változás van a 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Egyedül a koporsó az ami számottevően megváltozott. Ma már arrafelé is nehéz fából készült, drága koporsók a használatosak. Magamban én ezeket amerikai koporsónak nevezem, mert életemben először egy kanadai rokont láttam ilyenben hazaérkezni, hogy elfoglalja helyét a Mindszenty temetőben található családi kriptában. Már akkor nagyon praktikusnak találtam a koporsó oldalán lévő fogantyúkat, hogy mennyivel biztosabban lehet vinni mint a nálunk szokásosakat. Mindig féltem egy kicsit, hogy a halottvivőkkel valami baj történik. Megcsúszik valamelyikük, különösen faluhelyen ahol rokonok és szomszédok vitték az elhunytat. Igaz a Szent Mihály lován vitték, de akkor is, arra fel kellett rakni, le kellett venni. Szóval könnyen megtörténhetett volna a baj. Bizony a mi koporsóinkon nehéz volt fogást találni.
Szokás szerint megint elkanyarodtam, ideje visszakanyarodni. De hogy az írásom olvasmányosabb legyen az elemzés helyett inkább mesélek. Talán könnyebben lesz emészthető.
1982-ben éppen akkor érkeztem ki Moszkvába, amikor a fogadó tanszékről az egyik kolléga elhunyt és a tanszék is jelentős szerepet vállalt a végtisztesség megadásában. Ahogy itt mondanánk az egyetem saját halottjának tekintette. Ott ez egy kicsit mást jelentett mint nálunk. Ott nem csak a költségekhez járult hozzá az egyetem, hanem a temetés lebonyolításában is részt vett. Gyanítom azért mert nem voltak olyan jól kialakított temetkezési vállalkozások mint nálunk. Az illető olyan 60 körüli férfi volt, professzor. Másnap mikor bementem az egyetemre rögtön elvittek egy hatalmas terembe ahol mindenféle gépek és makettek voltak találhatók. Ott feküdt nyitott koporsóban a megboldogult, mellette pedig négyesével álltak díszőrséget az egyetem vezetői, vezető oktatói meg még gondolom sokan mások is. Pár percenként váltották egymást. Ami rögtön feltűnt, hogy nem voltak kiöltözve. Mindenki a szokásos hétköznapi ruhájában volt. Volt aki óráról jött, volt aki oda ment. Láthattam az egyetem nagy hírű akadémikus rektorát is díszőrséget állni, hát ő sem volt kiöltözve. Aztán legközelebb úgy 2 óra felé mentem le, mert indultak az autóbuszok a temetésre. Az öltözék maradt a délelőtti, hétköznapi viselet. Nagyon hideg volt, szerintem volt mínusz 20 fok is. De 15 biztos. Én egyik barátommal voltam, láthattam amint az elhunytat kiviszik az autóbuszhoz - immár lezárt koporsóban - és elhelyezik az autóbusz erre a célra kiképzett terében.
És itt meg kell állnom egy pillanatra. Ezek azok az autóbuszok amikből millió szaladgált a volt Szovjetunióban. Ezeknek - mi utasok - csak a felső terét ismertük, meg se fordult a fejünkben miért kell ilyen magasra felmennünk amikor beszállunk. Hát azért mert az utastér alatt egy - hátul nyitható - elég nagy tér van. Hogy ez általában csomagtartó-e vagy nem, nem tudom. Nem zárom ki azt sem, hogy mivel gyakran fordult elő, hogy a hozzátartozók szállították ki a megboldogultat a temetőbe gyárilag erre a célra tervezték így. Mindenesetre a gyászolók ilyenformán együtt utaztak a halottal, ami csak első körben tűnik szokatlannak, biztos ezt is meg lehet szokni. Ő alul, mi felül. Mi is így tettünk. Alulra még befértek a koszorúk is, mi meg felültünk a buszra és elmentünk egy Moszkva közeli temetőbe. A közelit úgy kell érteni, hogy körülbelül 50 kilométert utaztunk. Ahol aztán a fiatalok elszaladtak egy kerekes kocsiért, mi meg vártunk, hogy vissza jöjjenek. Ezek a kocsik nem egy különleges darabok, van 4 kerekük meg egy asztalszerűség amire a koporsó feltehető, a jövő tudós generációja pedig - akkor még aspiránsoknak voltak, ma már inkább doktoranduszoknak neveznénk őket - eltolta a kocsit a sírig. Mi meg csendben ballagtunk utánuk. Ott ismét levették a koporsó fedelét, majd beszédek hangzottak el. A beszédek végén pedig a tanszékvezető felszólította a gyászolókakat, hogy vegyenek búcsút az elhunyttól. És én elborzadtam. Ami ezután következett az azért szokatlan volt. Ez az elbúcsúzás ugyanis azt jelentette, hogy a gyászolók közül kezdtek kiválni emberek akik odaléptek a halotthoz és megpuszilták. Én rémülten néztem a mellettem álló tanszékvezetőre, ő látta mi bajom van, csendben megjegyezte, hogy csak a közvetlen hozzátartozók. Megnyugodtam, de még sokáig éreztem magamban egy ijedtséggel vegyes ellenérzést emiatt a szokás miatt.
Mikor idáig jutottunk a temetési szertartással valami temetői járgányon hirtelen megérkezett 4 kifejezetten rosszul öltözött temetői alkalmazott és befejezték amit mi elkezdtünk. Eltemették a halottat. Ezután ugyanazokon a buszokon amikkel jöttünk visszamentünk az egyetemre ahol az ebédlőben terített asztal várt bennünket és egy-egy egy pohár vodka mellett méltatták az elhunyt érdemeit. A történet itt véget is érhetne, de azért szeretnék még néhány gondolatot megosztani az olvasóimmal.
Ez a nyitott koporsó a tegnap látottak alapján még mindig szokásban van. Valószínűleg szokásban van a család sajátos elköszönése is, ezt nem láthattuk. Bizonyára sejti a kedves olvasó, hogy nem értem mi szükség van erre? Nálunk is temetnek nyitott koporsóval, de már nagyon sok esetben látom, hogy egy fólia takarja az elhunytat. Ami azért jó dolog. Aki szeretné láthatja még utoljára szerettét mielőtt lezárják a koporsót, de csak azok láthatják. Kivéve a közeli hozzátartozókat mert ők bent vannak a ravatalozóban tehát a halott közelében. Bár tapasztalatból tudom, hogy ott is lehet úgy helyezkedni, hogy ne lássunk semmit ha nem akarunk. A volt Szovjetunióbeli nyitott koporsós temetéseknél - láthattuk tegnap - kénytelen mindenki látni az elhunytat mert hozzák, viszik, egészen a sírig. Sőt ott még le is teszik, hogy a közeli hozzátartozók - úgymond - elbúcsúzhassanak.
Egyébként én csodálkoztam tegnap mikor azt hallottam, hogy eltemették, mert én már vagy 3 napja is láttam képeket a ravatalról, ezek szerint már akkor felravatalozták csak most temették. Egyébként ez a nyitott koporsóhoz való ragaszkodás annyira erős arrafelé (és most nem csak Grúziára gondolok), hogy láttam dokumentum filmet ahol egy rendőrnőt temettek, szintén ilyenformán. A gyilkos a homlokán találta el és hogy ne látszódjon a nyoma egy 6-8 centiméter széles szalaggal kötötték át a homlokát.
Mit tehetnék még hozzá? Bizonyára feltűnt, hogy hivatásos temetkezési alkalmazottak csak onnantól vettek részt a volt kolléga eltemetésében amikor a földbe kellett helyezni. Vagyis addig mindent a munkatársak végeztek. Gyanítom, hogy a családi temetéseken ugyanezt a rokonok végzik. Nem néztem utána de el tudom képzelni, hogy a szovjet vezetés valami burzsoá kapitalista dolognak bélyegezte az ilyen vállalkozások engedélyezését és működtetését. Van még néhány hasonló példa ami szintén nem volt szokás hasonló ideológiai megfontolásokból. Legközelebb talán azokra is sort kerítek.
Végül essék szó a fiatalon elhunyt sportolóról. Minden fiatal ember halála megrendítő. Élni jó, minél több adatik meg az embernek annál szerencsésebbnek mondhatja magát. Neki szegénynek csak ennyi jutott. Igazán sajnálom. Nyugodjék békében!
