Néha azért érdekes dolgok jutnak eszembe. Múlt héten is mentem a leleteimmel vissza a rendelőintézetbe, időben indultam, leszállva a központban arra gondoltam meg kéne látogatni a közelben dolgozó hölgyet a pénzváltóban. Momentán semmi beváltani való pénzem nem volt, én évente csak egyszer szoktam itt pénzt váltani, szeptember első napjaiban, amikor a hallgatók pénzét váltom szlovák pénzre a selmeci utazáshoz. Most tehát csak arra gondoltam, hogy viszek neki egy mosolyt.

Mosoly majdnem mindig van nálam, most kellemes tavaszi idő volt, a hangulatom is jó volt mert nem kellett tartanom semmitől, hiszen a leleteim jók voltak, szóval most mosolyból is sokkal több volt mint máskor. Így aztán leszállván a buszról balra fordultam, be egyenesen a pénzváltó ablakához ahol a hölgy éppen pénzt számolt. Gondolom műszak vége felé járhatott már, fél 5-kor az emberek nem szoktak már tömegesen pénzt váltani. Mikor megálltam az ablaknál, felnézett és kérdően nézett rám. Én meg pár szóval emlékeztettem rá, hogy én vagyok az aki szeptemberenként egy fél millió forintot szokott nála átváltani. Mikor mondta, hogy emlékszik megjegyeztem, hogy most nem pénzt akarok váltani hanem csak egy mosolyt hoztam. És rámosolyogtam. A lehető legkedvesebb mosolyom vettem elő. Nem volt nehéz, a hölgy mindig kedves volt velem, legutóbb még árengedményt is kaptam. Egyébként is szimpatikus asszony, tehát a legkedvesebb mosolyommal néztem rá pár másodpercig majd barátságosan elköszöntem és eljöttem. Egy pillanatra még visszanéztem. Jó lett volna azt látni, hogy kissé elmélázva, szintén mosolyogva néz utánam de nem így történt. Tekintete már megint a számolandó bankjegyeken volt, figyelmét a számolás kötötte le. De nem is baj. Hazafelé talán eszébe jutok majd a villamoson és elmosolyodik kissé bohó vagy lehet, hogy bugyuta ötletemen. Én viszont elégedetten ballagtam tovább a villamos megállóhoz, hiszen valakinek mosolyt csaltam az arcára. Ő meg az enyémre.

Eredetileg idáig terveztem az írást de érzem nem jó így befejezni. Hiába hogy itt a vége belátom szentimentális sőt picit giccses befejezésnek hat. Valami jobbat kellene kitalálni. De nem megy. Hiába töröm a fejem semmi nem jut eszembe. Oké, marad ez. Mit csináljak, ha az élet néha szentimentális és egy picit giccses helyzeteket produkál. Mint jelen esetben is. De azért jó ötletnek tartottam akkor is, meg most is. :)