A hétvégén kiugrottam Mályiba. Szép idő volt, úgy gondoltam leeresztem a vizet, behozom ami még kint van, bepakolok a teraszról, aztán jövő tavaszig már csak éppen azért megyek ki időnként, hogy rendben van-e minden. Direkt egy szép napos délután mellett döntöttem, hogy ha végzek kicsit olvasgathassak is. Tulajdonképpen majdnem minden úgy zajlott le ahogy elterveztem. Egyedül a vizet nem tudtam leereszteni mert a vízaknában még mindig víz van. Nem csak hogy nincs kedvem valami bőrbetegséget kapni ettől a mocskos víztől, de leereszteni sem tudom mert a vízleeresztő csap nyílása a víz alatt van. Márpedig a teljes víztelenítéshez az kell, hogy a víz szabadeséssel folyjon ki a vezetékből. Így aztán megspóroltam egy átöltözést meg a matatást a vízaknában.

Morzsiék persze ott voltak. Mikor mentem már az udvarukon észrevettek, nyitva volt a kapujuk, száguldottak is kifelé. Éppen csak egy pillanatra álltam meg, hogy megsimogassam őket meg üdvözöljem a gazdájukat. Utána már a kocsi előtt és mellett rohantak, vigyáznom kellett rájuk is. Persze az udvaron volt nagy öröm, főleg mikor előkerült a baromfiparizer is. Addigra megkerült a negyedik kutya is. Ő változatlanul szabad kutyaként tengeti életét.

Érdekes, először nagyon nem rohant le, biztos durcás volt mert elhagytam én is, aztán mire elfogyott a másfél kiló parizer ő is megbékélt. Innentől fogva amikor elkezdtem valamelyiket simogatni meg becézgetni rögtön ott termett és ellökdöste a többieket amiért én nagyon haragudtam, de nem tudtam vele mit kezdeni. Illetve igen, mert én lökdöstem őt félre. Mikor megjelent először a Kismorzsi meg a Legkisebb együtt ugatták, de nem foglalkozott velük meg az ugatásukkal. Én meg nem tudtam kezelni a dolgot mert elzavarni megint csak nem volt szívem. Azt is láttam, hogy a Kismorzsi fél tőle és idegesíti. Mint ahogy a képen is láthatjuk:

Szegényen látszik, hogy nem boldog, bosszantja a betolakodó meg az is, hogy én is simogatom ahelyett, hogy elzavarnám a csudába. Meg is unta Kismorzsi ezt az állapotot és hazament. Mikor mentem haza akkor láttam, hogy már otthon van. Sok gondot fog még ez nekem okozni jövő tavasszal mert a vendégkutyának rossz természete van, önző, visszaél a testi erejével, de elzavarni meg megint nincs szívem. Illetve nem lesz. De az se jó, hogy ezek hárman ne érezzék jól magukat, hiszen mégis csak ők vannak otthon, ők az én fogadott kutyáim. És joggal nehezményezik, hogy ha simogatom és etetem azt is amelyik csak olyan jöttment, nem tartozik hozzánk. Úgy hogy azt hiszem sok bajom lesz nekem még ezzel a vendégkutyával.

Egyébként jól vannak, Morzsinak nagy a hasa. Na ő nem ugatott rá, naná hogy nem, hiszen ő a kiskutyák apja. Íme néhány kép róluk:

Ez itt a Legkisebb és Morzsi

Itt is ők vannak, előtérben a vendégkutya

Ez itt megint a mi Morzsink a nagy hasával.

Végül még valami. Ma voltam a Cora-ban. Megérkezvén látom, hogy egy régi ismerős megy el nem messze tőlem a kocsik között. Az a kóbor kutya amiről már írtam 2009 december elején. Ezek szerint túlélte a telet és még mindig gazdátlan. Akkor még észrevett, elfogadta a parizert is. Ma már rám se hederített csak ment előre. Mire kiszálltam a kocsiból már sehol sem láttam. Úgy látom tojik ránk, emberekre. Szégyelltem magam. Igaza, van itt kérem a homo sapiens rendesen leszerepelt. Gondolom azt eszi amit az ember kidobál. Úgy elfogadja, mert enni kell. De kézből már nem hiszem, nem érdekeljük. Biztos azt gondolja, menjünk a francba. Hát, sajnálom, hogy így van, egy jó gazdit ő is megérdemelt volna. :(