Még a rendszerváltás előtt történt a dolog, a brezsnyevi időszak vége felé, hogy hivatalos voltam egy Moszkva környéki dácsára. A dácsa orosz szó, nyaralót jelent, de úgy gondolom a magyar nyelvben is meghonosodott már, tehát bátran írom így, jobban visszaadja a történet hangulatát. Szóval egy ilyen dácsára voltam hivatalos, egy jó barátom hívott meg. Mi külföldiek nem hagyhattuk el engedély nélkül Moszkvát de mi elhagytuk és úgy tűnik a hatóságok megbékéltek a dologgal. Csak mi hittük, hogy ha veszünk a kioszkban egy Pravdát és beletemetkezünk akkor mindenki szovjet embernek néz majd bennünket. Ma már úgy gondolom a hatóságok tudtak a mi kiruccanásainkról csak szemet hunytak felette. Szóval visszatérve a történetre én is megvettem a magam Pravdáját és felültem az ottani HÉV-re és elutaztam 42 kilométerre Moszkvától. Azért gondolom, hogy ennyi lehetett mert az állomást ahol leszálltam így hívták. Nem túl nagy fantáziára vallott ez az elnevezés, de az elnevező biztos unta már a dolgot és unalmában kitalálta, hogy legyen 42. kilométer.
Itt várt a barátom kocsival, innen mentünk a telekre. A telken takaros kis házikó állt, ami arrafelé jómódot jelentett. Az én barátom tanszékvezető professzor volt az egyetemen, megengedhette magának a nyaralót. Ők már azért viszonylag tisztességesen kerestek és rendelkeztek azokkal a kapcsolatokkal is ami az ilyesmihez kellett. Azt tudni kell, hogy a szovjet polgár ha szabadban saslikot süt ahhoz mindig hív néhány vendéget. Így aztán rajta és a feleségén kívül ott volt még a fia feleségestől és átjöttek a szomszédok is. Így már voltunk heten, ez már valóban egy kisebb kompánia volt. Természetesen a díszvendég én voltam, mindenki engem kínált, a háziasszony elém rakta a legtöbb saslikos pálcikát. Közben meg beszélgettünk erről-arról. De leginkább Magyarországról, a magyar viszonyokról. Aztán egyszer csak Mark Vasziljevics - a szomszéd - megkérdezte, hogy Magyarországon a személyi igazolványban szerepel-e a nemzetiség? Mondtam, hogy nem. Ekkor mondta Mark Vasziljevics, hogy akkor Magyarország sokkal demokratikusabb ország mint a mi Szovjetuniónk. És el kellett fogadnom mert a szovjet igazolványokban valóban van egy rovat, hogy nemzetiség, ahová be van írva az igazolvány tulajdonosának a nemzetisége. Tehát, hogy orosz, ukrán, német, üzbég, türkmén vagy netán zsidó. Igen, a Szovjetunióban az, hogy valaki a zsidó származású volt az nemzetiségnek számított. Mint ahogy a szimpatikus szomszéd is zsidó volt. Egyébként nem tudom, hogy van most, gondolom ugyanígy.
Most gondoljuk el, hogy mi lenne nálunk hasonló esetben? Jó lenne az, ha az ember ki lenne szolgáltatva adott esetben olyan ügyintézőknek akik mondjuk nem kedvelik a zsidó származású polgártársaikat? Vagy a munkahelyeken, iskolákban mindenki tudná, hogy ki zsidó, ki nem? Nem lenne jó, így aztán teljesen egyetértettem Mark barátunkkal mikor demokráciaellenesnek ítélte a dolgot.
Egyébként a vigyázatlan külföldi is gyakran került kínos helyzetbe emiatt. Többek között én is. Ugyanis azt mindenki tudta, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű állam. Ennek megfelelően gyakran kíváncsivá is vált a külföldi, hogy vajon a kísérője, vagy a nemrégen megismert barátja vajon milyen nemzetiségű. És megkérdezi. És bizony ha nincs szerencséje olyan választ kap ami után zavarban van, csak hümmög, hogy izé meg minden, szóval nem tudja kezelni azt a tényt, hogy a vele együtt vodkázó vagy utazó szovjet kolléga zsidó. Ilyenkor nem tudja, hogy mit mondjon? Helytelenítse ezt a gyakorlatot, vagy sajnálkozzon a dolog felett? Ilyenkor aztán az szokott lenni, hogy a megkérdezett segíti ki a kérdezőt valami rutinos jópofasággal ami után valami kínos nevetéssel témát lehet váltani.
Én kétszer értem meg hasonló esetet. Az első akkor volt mikor negyedéves voltam az egyetemen. Egyszer már nem is tudom kicsoda, talán a KISZ bizottságról valaki azt kérte néhányunktól akik jobban tudtunk oroszul, hogy menjünk már le a klubba, oda jönnek majd szovjet vendégek velük kellene beszélgetni. Meg is jöttek egy busznyian, mint kiderült ez valamiféle jutalom utazás volt. Az én asztalomhoz négyen jutottak, mind férfi. Jól elbeszélgettünk, többnyire ők kérdeztek én meg meséltem nekik. Ugyan nem volt a feladatom de úgy megkedveltem őket, hogy este még elvittem őket egy sörözőbe is. Itt aztán sorra került a nemzetiség is. Sorra kérdeztem mind a négyet. Volt itt két orosz, egy litván aztán sorra került a negyedik is. És ő azt mondta, hogy ő zsidó. Hát én a magam 23 évével se köpni se nyelni nem tudtam. Hogy most mit mondjak egyáltalán? Már a részletekre nem emlékeztem, de arra igen, hogy először kínos csönd volt, aztán ők oldották fel valahogy.
A második eset már nem sokkal a rendszerváltozás előtt volt Moszkvában. Egy egy hónapos tanfolyamon vettem részt ahol lengyelek voltak harmincan mi magyarok meg ketten. Más nem is volt. Itt napközben előadásokat hallgattunk, többnyire professzorokat. Itt volt egy idős ember aki nagyon jó előadást tartott. Csak ültünk és nem győztünk betelni vele. A végén kicsit beszélgettünk úgy általában, aztán egyszer egyikünk megkérdezte, hogy a professzor elvtárs milyen nemzetiségű? És ő nagyon természetes módon azt felelte, hogy ő zsidó. A reakció a szokásos volt, először pár másodperces csend, aztán ő folytatta ott ahol abbahagyta. Arra még emlékszem, hogy a szünetben többen nehezteltek a kérdezőre, hogy miért kellett megkérdezni? Határozottan illetlennek találták a kérdést. Persze ha a válasz mondjuk az lett volna, hogy ukrán senki nem tette volna szóvá a dolgot.
Valóban, mivel mi külföldiek nem nagyon tudjuk kezelni a kérdést tényleg indokolt az óvatosság. Ha mindenáron tudni akarjuk valaki nemzetiséget kérdezzük meg másoktól. De sokszor erre sincs szükség, vannak tipikus zsidó nevek és ezek eléggé árulkodók.
