Utazás és megérkezés
A legutóbb írtam róla, hogy kissé hűvös van arrafelé, aztán megírtam azt is, hogy én már jártam ott. Valóban, csak akkor vagy tavasz vagy ősz volt. Már nem emlékszem. Kidobáltam a régi papírjaimat, már nem lenne könnyű utána nézni, úgy hogy ezt most nem pontosítanám, úgysem ez a lényeg.
Karagandába az ember úgy utazik, hogy egy géppel elrepül Moszkvába, ahol a Seremetyevó-2 repülőtérre érkezik, majd valahogy (többnyire tömegközlekedéssel) átvergődik az ember a Domogyedovói repülőtérre, ahonnan tovább tud repülni Karagandába. Ha közben sok ideje van akkor meg lehet állni a városban is, de bőröndökkel ez nem túl kellemes, tehát az ember többnyire megy tovább és a repülőtéren várakozik. Ez a térkép talán segít, hogy jobban el tudjuk képzelni. A térkép bal szélén van Budapest, Karaganda pedig Kazahsztán térképén jobbra fent, Astanatól jobbra.
Karaganda egy szép nagy város, jelentős szénbányászattal. Ha meg jelentős a szénbányászat, akkor bányászati oktatásnak is kell lennie a közelben. Van is, mégpedig a Karagandai Műszaki Egyetemen. Ide nyertem én el egy 2 hetes ösztöndíjat 1986-ban. Ha meg megnyerte hát hadd vigye, tartja a mondás, egy szép napon aztán el is indultam. A MALÉV gépen jól tartottak ugyan, de azért Moszkván átjutni nem kevés időbe telik, így aztán megéheztem mire Domogyedovóra értem.
Azt tudni kell, hogy a szovjet időkben a külföldiek külön várótermekben várakoztak, nem engedték vegyülni őket a helyiekkel. Külön földi személyzet kísérgette őket. Becsekkolás után először bevezették őket a külön váróterembe, aztán később fel a repülőgépre, majd érkezés után a gépről a repülőtérre. Ezt a megkülönböztetést sokszor kényelmetlennek éreztem, ilyenkor a demokratikus énem kerekedett felül, azonban ezt hamar letörték a kísérők és visszatereltek a normális kerékvágásba.
Tehát mikor éhesen megérkezem a repülőtérre becsekkoltam és már vittek is a külföldiek várójába. Itt volt egy büfé is, nem túl gazdag kínálattal, ami azonban így is lényegesen jobb volt mint a szovjet állampolgárok számára fenntartott büfében. Itt rendesen bevacsoráztam mert tudtam, hogy mire a szállodában nyugovóra hajthatom fejemet lesz hajnali 5 óra. Utána még szunyókáltam is egy keveset. A váróteremben nem voltak sokan. Voltak viszont magyarok is, azonban ők másfelé tartottak. Aztán eljött a beszállás ideje. Megjöttek a földi utaskísérők és elvezettek bennünket a repülőgéphez. Gyalog. A gépnél már ott álltak a belföldi utasok, de persze addig nem engedtek fel senkit amíg a két német utast és engem fel nem vezettek a gépre és le nem ültettek a helyünkre. Ezután özönlött be a többi utas. Olyan 4 és fél órányi utazás után meg is érkeztünk Karagandába. Természetesen mi külföldiek hagytuk el elsőnek a gépet, a többiek csak utánunk szállhattak le. Aztán olyan 2 órás várakozás következett, amíg végre megkaptuk a csomagjainkat. Egyszerűen nem volt senki aki kipakolja és beszállítsa a bőröndjeinket az épületbe. Engem már várt egy fiatal kolléga az egyetemről, aki elvitt a város egyik szállodájába. Örömmel láttam, hogy a szálloda a városközpontban van.
A szállásköltségemet az ösztöndíjból kellett rendeznem, ez nem terhelte az egyetemet. Ha nem így lett volna mehettem volna a kollégiumba, gondolom meglehetősen szerényebb körülmények közé. Így viszont volt egy tiszta szobám, ahol nyugovóra is tértem, miután egész éjszaka utaztam. A nyugalmam nem sokáig tartott, talán másfél órát alhattam, mikor kopogtatást hallottam. A Bányamérnöki Kar dékánja volt, aki az egyetemre menet úgy gondolta, hogy megnézi már ezt a magyart. Én kissé csodálkoztam ezen, mert tudhatta volna, hogy én hajnalban érkeztem, tehát fél 9-kor nagy valószínűséggel alszom. A dékán úr erre nyilván nem gondolt, így aztán pizsamában és félálomban fogadtam a szobámban, ahol pár percet beszélgettünk, majd ő távozott, én meg visszafeküdtem. Legközelebb dél felé ébredtem, akkor már pihentebben.
Karaganda egy volt szovjet város Kazahsztánban, ennek megfelelően keveredik a szovjet (orosz) és kazah kultúra. Ez meglátszik az építészetén is. A szocialista realizmus ezt a várost sem kímélte, a meghatározó jegyek a bányászathoz kötődnek, mert a bányaipar meghatározó a vidéken. A bányákban kiváló fekete szenet bányásznak, igaz, meglehetősen mostoha körülmények között. A lakosság meglehetősen vegyes. Egyrészt meghatározó a német nemzetiség, akiknek őseit a II. világháború idején a Volga mellől Sztálin száműzött erre a vidékre. A német lakosok száma 250000 körül van. Aztán sok a koreai is, megmondom őszintén nem tudom hogy ők hogy kerültek ide. És aztán vannak még oroszok, ukránok, és hát persze az őslakosság a kazahok is jelentős számban megtalálhatók. Van azonban az itt élőknek még egy olyan tulajdonságuk ami nincs kapcsolatban a nemzetiséggel. Ez pedig az, hogy az itt élők jelentős része azoknak a leszármazottai, akik jó néhány évet lehúztak a sztálini munkatáborokban és mikor letelt a büntetésük nem utazhattak el, itt kellett letelepedniük. Ők itt maradtak, családot alapítottak, utódaik születtek. Persze csak ha a szabadulás idején koruknál fogva még képesek voltak erre.
Én egyszer egy vasárnap délután császkáltam a városban, eljutottam egy emlékműhöz ahová a fiatal párok zarándokoltak el az esküvő után, hogy virágot helyezzenek el az emlékműre. Ott várakozott egy középkorú férfi aki a párokat fényképezgette. Egy fényképész. Várakozás közben sokat mesélt nekem a táborokról és a száműzetésről. Ez utóbbiról én nem sokat tudtam. A nemrégiben elhunyt Rózsás János is megjárt az itteni táborokat, de Kalinyin felesége is egy itteni táborban raboskodott. Erről a Rózsás Jánosról írtam nemrégiben, ő 10 évből kilencet leült, egy részét a közelben. Karlagnak nevezték ezeket a táborokat, a Karaganda és a láger szavakból összevonva. Tehát elég vegyes lakossága van ennek a városnak, és nem csak nemzetiségileg.
Viszatérve a szállodába, dél felé felébredtem és elmentem ebédelni. Már nem emlékszem ez hol történt de csak két lehetőség jött szóba. Saslik a közeli saslikosnál aki az utcán sütötte a húst vagy a szálloda éttermében. Mire végzetem megjött a fiatalember is aki reggel várt a repülőtéren. Ezt követően elindultunk az egyetemre, hogy levizitáljunk a kar dékánjánál és kicsit körülnézzünk.
Miután rengeteg írnivaló van bennem, úgy gondolom érdemesebb több részben elmesélni, így aztán egyelőre elköszönök azzal, hogy
(folytatása következik)
