Könyvtár és csavargások
Lassan kifogyok a mondanivalómból, elérkeztem az utolsó részhez. Legutóbb a bányalátogatásról írtam, ekkor már megvolt a kutatóintézeti látogatás is, most már csak apróságok maradtak hátra. Így aztán kicsit lazábbra fogtam a programomat. Délelőtt a könyvtárban olvasgattam, leginkább olyan dolgokat amikhez itthon nem juthattam hozzá, délután meg csavarogtam a városban. Az olvasás mellett sokat beszélgettem egy fiatalasszonnyal is, aki az olvasószolgálatnál dolgozott, de a könyvtárba nem sokan jártak, így megtehettük, hogy leüljünk egy sarokba és beszélgessünk. Hogy miről beszélgettünk? Leginkább arról, hogy milyen az élet Karagandában és milyen Magyarországon. Karagaganda eléggé kiesik a divatos útvonalakból, a külföldiek többnyire Moszkvába és az akkori Leningrádba (ma Szentpétervár) tartottak. Ez a távoli úticél nagyon ritkán szerepelt külföldiek programjaiban. Tehát a maga nemében már külföldiségem révén is kuriózum voltam, érdekes ember, aki ráadásul oroszul is jól tudott ahhoz, hogy könnyedén lehessen vele bármiről beszélgetni. Beszélgettünk is sokat. Máig is barátsággal gondolok vissza rá, műveltségére, tájékozottságára, kedvességére. Volt neki egy dossziéja, ezekben kivágott újságcikkeket gyűjtött. Olyan írásokat amelyek kellően érdekesek voltak ahhoz, hogy érdemes legyen kivágni és őrizgetni. Ezt a dossziét minden nap ideadta nekem és amikor meguntam a műszaki szövegeket ebből szemezgettem.
Egy írásra ma is majdnem hibátlanul emlékszem. A dolog arról szólt, hogy volt egy újonc katona, bizonyos Artúr, akit az öreg katonák különösen sokat gyötörtek. Nem mindenki tudja, hogy a katonaságnál az öreg katonák, akik túl voltak az első éven szívesen és nagy örömmel szívatták a frissen bevonult újoncokat. Ez egy szokás ott, de szokás bizonyos kollégiumokban is. Szolid mértékben szokás volt nálunk a technikumban is. Eltérések csak a szívatás mértékében voltak, illetve vannak. Nálunk azért a tiszti állomány viszonylag féken tartotta ezeket a kitolásokat, a szovjet hadseregben ez nem így volt. Itt bizony nagyon kemény megaláztatások és kínzások is előfordultak. Lehet, hogy még most is így van, nem tudom. Visszatérve Artúrra ezt az Artúrt az akkori Leningrádba vezényleték több társával együtt. Vonattal utazott a társaság, külön vagonban. Nyilván a vonatban is folytak a laktanyában szokásos megaláztatások és gyötrések és Artúrban egyszer elszakadt a cérna. Már nem emlékszem hogyan de hozzáfért a külön tárolt fegyverekhez és géppisztollyal (ma gépkarabélynak mondanák) megölt 15 embert az öreg katonák közül és végzett magával is.
Aztán sokat csavarogtam a városban is, egyet el is meséltem 2008-ban. Mint látni fogjuk, rosszabbul is járhattam volna.
Egy hétköznap délután elindultam a temetőbe magyar hadifogoly sírokat keresni. Addigra tájékozódtam a temetők felől, annak is utánanéztem hogy lehet oda eljutni. 4 óra tájban elköszöntem az egyetemen, senkinek nem mondtam hová megyek, nem akartam magyarázkodni. Ősz volt, mire busszal és villamossal odaértem kicsit már sötétedett. A temető bejáratánál egy teherautót láttam, bal első kerekeinél meg ledobált viseletes ruhák voltak. Egy pillantást vetettem rájuk, - nagyon nem csodálkoztam, a Szovjetunióban semmin nem lehetett csodálkozni -, és mentem befelé. Nem jutottam beljebb száz méternél mikor embereket vettem észre, akik ásókkal ácsorognak egy kiásott sír mellett, a földön pedig egy lemeztelenített férfitetem feküdt. Kicsit meglepődve néztem a kis társaságot, ami megijesztett az ahogy visszanéztek. Hosszan kísértek tekintetükkel, rezzenéstelen arccal és nekem hideg futkározott a hátamon. Arra gondoltam, hogy ezek simán lecsaphatnának engem mint a taxiórát, aztán szegény megboldogulttal ketten osztozhatnánk az egyszemélyes síron. A kutya ki nem derítené, hová lett ez a külföldi. Hát ez jutott nekem eszembe mikor tekintetünk találkozott. Szép komótosan megfordultam és lassan, nagyon lassan, megindultam kifelé a temetőből. Mint aki elnézte a dolgot és tulajdonképpen sós heringért ugrott volna le a közeli boltba.
Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy mi lehetett az indíték? Hát az mindenképpen látszott rajtam, hogy külföldi, sőt európai vagyok. Karaganda Kazahsztánban van, egy szocialista bányászváros. Tehát ha külföldi vagyok és európai akkor nekem lehet, hogy van pénzem. Dollár, márka, ilyesmi. Akik halottakkal dolgoznak kevesebbre becsülik az életet. Meg olyan szépen együtt voltak, régi kollégák, sehol senki rajtunk kívül, már a sír is megvan. Szóval sok ok szólt amellett, hogy könnyedén jussanak némi valutához. Akkor még megvoltak a valutás boltok (éppúgy mint nálunk a diplomata boltok) néhány olyan cikket be lehetett volna szerezni amit évek óta nem láttak. Vagy évtizedek óta. Hát ezért sunnyogtam én el onnan nagy hirtelenjében. Ki tudja mit úsztam meg?
Ezzel a kis történettel véget is ér a karagandai sorozatom. Kiírtam magamból mindent amit érdekesnek tartottam. Remélem mások is.
