A karagandai visszaemlékezéseimben beszámoltam egy félelmetes esetről, mikor a temetőbe látogattam. Bizonyára emlékszik a kedves olvasó, arra gondolok mikor a nyitott sír mellett álló férfiak olyan hosszan és elgondolkodva néztek utánam. Szinte ugyanezt éltem át Moszkvában egy másik alkalommal. Ahhoz, hogy jobban képben legyünk kicsit messzebbről kell kezdenem.
Volt nekem egy cimborám a tanszéken, ő nappali aspiráns volt, ami azt jelentette, hogy 3 évig a tanszék volt a munkahelye, a kutatás volt a feladata és az ösztöndíjas időszak végén egy kandidátusi disszertációt kellett volna megvédeni. Nem védte meg, de általában nem is volt jellemző a 3 év utáni védés. Egyszerűen rövid volt ehhez a 3 év. Mint ahogy a 4 is a levelező aspiránsok számára. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, azaz évente 2 alkalommal kiutaztam (tavasszal és ősszel) Moszkvába, jártam a könyvtárakat, dolgoztam majd hazajöttem. Mivel ő nappali aspiráns volt és Magyarországon, neki az akadémia biztosított két alkalommal külföldi tanulmányutat, ebből az egyik egy moszkvai tanulmányút volt. Mivel az én szállásomat nem fizette az Akadémia hanem a fogadó egyetemnek kellett biztosítania én mindig egy kollégiumban laktam, meglehetősen rossz körülmények között. Bár a körülményeken sokat lehetett javítani egy érkezés utáni 2-3 órás alapos takarítással valamint a mellékhelyiség iránt igényesség megértő leszállításával.
Végül is nem volt rossz ez a kollégium sem, igaz nem ért fel egy szállodával, ahová a cimbora készült. Ugyanis ő úgy gondolta, hogy mivel viszonylag jelentős összeget kap az Akadémiától szállásra, ő nem kollégiumban, hanem szállodában fog lakni. Én jóindulatú és elnéző mosollyal vettem tudomásul naivságát, majd megjegyeztem, hogy de jó lesz nekem, végre egyszer egy tiszta szobába fogok megérkezni. Ő ugyanis hamarább indult és biztos voltam benne, hogy az egyetem nem fog foglalkozni az ő szálloda igényével, egyszerűen bevágják velem egy szobába és kész. Mert nekik ez így egyszerűbb. És így is lett. Mire megérkeztem egy szépen kitakarított, otthonossá varázsolt szoba várt a kollégiumban. Ő már belakta rendesen, a közeli boltokat is felfedezte, így már érkezéskor enni és innivalókban sem volt hiány. Csendesen nyugtázta, hogy igazam lett.
Ezután szép csendesen éldegéltünk a szobában, végeztük a dolgunkat az egyetemen és a könyvtárakban, időnként kirúgtunk a hámból és elmentünk svéd asztalos vacsorára a Kozmosz szállóba. Nekem le is telt az egy hónapom, készültem haza, amikor egyszer csak arra panaszkodott, hogy mintha görcsölne az egyik oldala. Miután ez a fájdalom egyre erősebb lett elmentem tájékozódni a magyar hallgatókhoz, hogy hol van egy orvosi rendelő, ahol minket kollégiumi lakókat is fogadnak? Kiderült, hogy a közelben van ilyen. El is mentünk, ahol némi sorbanállás után egy doktornő megvizsgálta, majd úgy döntött, hogy kórházba utalja. És már hívta is a mentőt, ami hamarosan meg is érkezett.
Mielőtt tovább mesélnék meg kívánom jegyezni, hogy azokban az időkben a Szovjetunióban nagyon respektálták a külföldieket. Mindenki tudta, hogy ha külföldivel van baj nem biztos, hogy az ügy megtartható a határokon belül, tehát minden konfliktust kerülni kell. Nyilván tudta ezt az orvosnő is, ezért hívta a mentőt. Amibe mindketten beszálltunk. Ő kicsit beljebb ült, én az ajtó melletti ülést foglaltam el. Ami nem egy jó választás volt, mert mikor a kocsi belement egy-egy pocsolyába tartalmának egy része az én nadrágom szárán kötött ki, pedig be volt zárva az ajtó. Na mindegy, kicsire nem adunk gondoltam és mentünk a kórházba. Ma sem tudom merre volt a kórház, bár ez nekem nem is volt olyan fontos.
Megérkezvén a kórházba cimborámat átvették és beindult a gépezet. Ami mint írtam egy külföldinek szólt, egy baráti ország állampolgárának. Nem is láttam sokáig, néha ugyan fel-feltűnt egy pillanatra, de aztán megint elvitték valahová. Talán 3 óra is eltelt mire a sok vizsgálat után visszaérkezett azzal, hogy ő most itt fog maradni. Én kicsit rémülten néztem körül, úgy emlékszem még egy fogkefe sem volt nálunk, de aztán nem tehettem mást ott kellett hagynom mert másnapra volt repülőjegyem. Azt meg már korábbról tudtam, hogy Moszkvában maradni úgy hogy az embernek nincs visszaútra érvényes helye nem szabad. Így aztán elköszöntem tőle és sorsára hagytam. Már éjfél felé járt az idő, nekem másnap 10 óra körül el kellett hagynom a kollégiumot, hogy elérjem a MALÉV 101-es járatát, ami helyi idő szerint 14 órakor indult. Azért bíztam benne, hogy a barátság népeink között töretlen, hiányt nem fog szenvedni sem papucsban, sem pizsamában sem fogkefében. Szerencsére pénze volt elég, azzal meg még ott is sok mindent el lehetett intézni.
Ránéztem az órámra és láttam most már tényleg indulnom kell. Egyszerre végeztünk egy fiatal hölggyel, aki az édesanyját hagyta ott. Ő nem külföldi volt. Én felajánlottam neki, hogy tartson velem a buszmegállóig. El kell mondanom, hogy ez egy speciális és viszonylag új kórház volt, többnyire külföldieket láttak el benne. Ezért voltam nyugodt a cimborám felől is. A megközelítése gyalogosan nehézkesebb volt mint mentővel, egy szántóföld melletti gyalogjárdán kellett megközelíteni. A járda túloldalán a kórház kerítése volt. A távolság a kórház kijárata és az út között olyan 300 méter lehetett. Majdnem tök sötétben. Én némi hezitálás után felajánlottam a fiatal nőnek, hogy tartson velem. Hogy mégse egyedül menjen a nagy moszkvai éjszakában. Úgy gondoltam, hogy majd én megvédem ha úgy adódik. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy velem félne elindulni. Így aztán rábíztam a dolgot. Nem hízelgő rám nézve, de nem tartott velem. Hogy ez a bizalmatlanság jele volt vagy még volt valami dolga nem tudom.
Én elindultam és ki is értem baj nélkül a főútra és beálltam egy buszmegállóba. Halvány gőzöm nem volta arról, hogy lesz-e itt még busz vagy nem. Jobb híján ott ácsorogtam egyedül és vártam. Egyébként május volt, nem volt hideg. Aztán egyszer csak megállt előttem egy Zsiguli, benne férfiakkal akik nem szóltak egy szót sem, ki sem szálltak, csak engem néztek. Én meg a szokásos udvariasságommal előre léptem a kocsihoz és megkérdeztem oroszul, hogy segíthetek-e valamiben? Nyilván minimum komplett hülyének néztek. Ott áll az éjszaka kellős közepén egy idegen városban egy külföldi magában, vele szemben 3 vagy 4 helybéli férfi egy kocsiban és még ő kérdezi meg, hogy segíthet-e valamiben? Mikor kimondtam már éreztem, hogy ebből baj is lehet. Mert ők gúnyolódásként is felfoghatták volna ezt az egészet. És akkor tényleg nem lettem volna könnyű helyzetben. Hátra is léptem lassan és szó nélkül, beálltam újra a megállóba. Ők meg még néztek vagy 10 másodpercig (ami nekem elég soknak tűnt) és elindultak. Én meg megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Máig sem tudom kik lehettek és miért álltak meg? Lehettek civil ruhás rendőrök, akik kíváncsiak lehettek mit keres egy külföldi (mert az azért akkor még látszott, ma már nem annyira látszana) fél egykor egy külvárosi buszmegállóban, lehettek rossz emberek is akiknek jól jöhetett volna egy külföldi. Nyilván egy épelméjű. Miután azonban látták, hogy ez nem az, tovább hajtottak. Már soha nem tudom meg mit akarhattak.
Aztán valahogy arra keveredett egy taxi, leintettem és meg is állt. Megegyeztünk egy, az ottani mércével mérve elég magas összegben, aztán megindult velem mint egy őrült. Óránként 120 kilométeres sebességgel száguldottunk a majdnem néptelen moszkvai utakon. Arra emlékszem, hogy egy idő után jobb kéz felől elhagytuk a Lenin hegyen található Lomonoszov egyetemet és egyszer csak megérkeztünk a kollégiumba. Én kifizettem a taxit, felmentem a szobámba és kiírtam a szobám ajtajára, hogy valaki ébresszen már fel 8 órakor. Nagy lutri volt, mert valaki le is téphette volna a cetlit, már csak viccből is, meg könnyen előfordulhatott volna az is, hogy mindenki másra várt volna az ébresztéssel. Szerencsém volt, 8-kor valóban bekopogott valaki. Nem tudom ki volt, mire kinyitottam már tovább ment. Innentől simán ment minden, készülődés, pakolás és irány a repülőtér.
Hogy a cimborával mi lett? Itthonról a telefonon tartottuk vele a kapcsolatot, a család nem tudott oroszul így az én segítségem is kellett a dologhoz. Aztán néhány nap múlva kiengedték a kórházból és nem sokára haza is jött. A műtétet megúszta, úgy tudom azóta sem jött elő többet a probléma. Vagy vesekő vagy epekő gondja volt. Már erre tényleg nem emlékszem. A cimbora jól van, a napokban beszéltem vele telefonon. Néhány éve már ő is nyugdíjas.
