Nem tudom miért, de bennem valahogy úgy maradt meg, hogy J.D. Salinger "Zabhegyező" című regénye egy híres regény. Az évtizedek során sokszor kezembe került, mindig letettem azzal, hogy egyszer majd elolvasom. Most eljött az ideje, elolvastam. Hát nem egy nagy szám és nem csak a terjedelme miatt. Az első 80 oldallal úgy voltam, hogy unalmas ugyan, de majd kialakul. Aztán a további 40-50 oldalnál már arra gondoltam, hogy biztos a végén lesz majd valami olyan csattanó, ami méltán emeli majd a világirodalom klasszikusai közé. De semmi ilyesmi nem történt, ugyanolyan unalmasan ért véget mint ahogy csordogált 189 oldalon keresztül.
Előtte olvastam el Galgóczi Erzsébet riportjait "A törvény szövedéke" címmel. Galgóczi Erzsébetben persze nem lehet csalódni, bár kétségtelen kicsit tömény volt ennyi riportot végigolvasni a Tsz-szervezésekről és a megalakult termelőszövetkezetek gondjairól. Egyvégtében nem ment, kettőben már igen. Örömmel olvastam, hogy ő is megfordult Kazahsztánban és őt is megvendégelték főtt birkahússal, hatalmas főtt tésztalebbencsekkel. Az efféle vendéglátás legfőbb jellemzője, hogy egy alapos kézmosás után a nagyszámú vendégsereg kézzel kotorászik a közös tálban.
Most viszont Borisz Paszternák könyvével kacérkodom a Doktor Zsivágóval. Amit ugyan az én példányomon Zsivágó doktornak írnak, de szerintem a köztudatba az előző címmel vonult be. Emlékszem mikor harminc évvel ezelőtt először hallottam erről a regényről végigjártam érte a könyvtárakat. Persze nem tudtam, hogy be van tiltva, írója pedig nem vehette át érte az irodalmi Nobel-díjat. Hazájában ugyanis - a nagy Szovjetunióban - kissé másképpen ítélték meg a regényt mint nyugaton. A rendszerváltás után kiadták, azóta várja könyvespolcomon, hogy sor kerüljön rá. Úgy tűnik most eljött az ideje. Majd elmondom milyen volt.
