Hosszasan gondolkodtam rajta, hogy milyen címet is adjak a mai írásomnak. Aztán az lett belőle ami olvasható. Szerintem ettől ütősebb már csak az lett volna, hogy ha azt is hozzáteszem, hogy egy egyedülálló nyugdíjasról van szó. Mert ez az igazság. A nyugdíjas pedig nem más, mint az én amerikai levelezőtársam, akiről már sokszor írtam az elmúlt évek során és akivel 1994-ben ismerkedtem meg itt az Interneten. Aki még nem hallott róla itt utánaolvashat.
Tehát Debbie az a nyugdíjas akiről írok. Aki egyedülálló, talán egy éve, hogy nyugdíjas lett, azelőtt valami olyan munkaviszonya volt amit én soha nem értettem meg, nem is a nyelvi nehézségek miatt. Soha nem tudtam eldönteni, hogy miből él, egyet biztosan tudtam, hogy állását elveszítette és igen várta a nyugdíjat. És közben valahol csinált valamit amiből megélt valamilyen szinten. Aztán egyszer a várva várt nyugdíj is megérkezett. És ami nem kevés lehet, hiszen egyedülállóként egyedül tart fenn egy lakást és minden évben megpróbál elutazni valahová. Európába már több éve készül, oda - ahogy írja - kevés a pénze, viszont az USA-n belül mindig eljut valahová 2 hétre. Visszaemlékezve a tavalyi évre úgy emlékszem a tavalyi európai utazásnak az volt az egyedüli akadálya, hogy nem volt olyan utazás az utazási irodák kínálatában amellyel el tudott volna jutni Magyarországra vagy Kelet-Szlovákiába. Hogy velem találkozzon. Már írtam neki, hogy nézegesse az ajánlatokat, örülni fogok ha meglátogat. Írtam ezt annak ellenére, hogy kicsit félek a találkozástól, hiszen nem bízom az angol nyelvtudásomban. No de ez még odébb van, egyelőre térjünk vissza az autóvásárláshoz, ami mostanában történhetett, egy hónapja írt róla.
Ezek szerint megvált az én Suzukimnál fiatalabb Suzukijától és vett helyette egy Chevrolet Spark-ot, amiről én még nem is hallottam. Ami nem sokat jelent, hiszen én az autókat csak akkor ismerem fel ha el tudom olvasni mai van rájuk írva. Na jó, a Renault-ot megismerem mert az emblémájuk egy kicsit hasonlít azokra az ábrákra amelyeket én is gyakran rajzoltam gyerekkoromban kerítésekre, kitüntetve a parókia kerítését, hogy ezzel is törlesszek a pofonokért amiket hittanórán kaptam a plébános úrtól. Van egy fényképem is az autóról, íme megszemlélhető:
Szép kis autó, bár sokat nem látok belőle. Hogy miért is írok erről az autóvásárlásról? Hát hogy egy kicsit irigykedjek az amerikai nyugdíjasokra. Ugyanakkor persze örülök annak, hogy 20 éve ismert és szeretett levelezőtársamnak jobb sors jutott mint itthon jutott volna. Pedig nem lehet kiemelkedő nyugdíja, hiszen nincs felsőfokú végzettsége, amit egyébként mindig is sajnált, gépíróként kereste kenyerét amíg dolgozott. Ha egyetemet vagy főiskolát végzett volna sokkal többet kereshetett volna. Meg nyilván a nyugdíja is több lenne most. Amit persze nem kérdezek meg tőle, mert 25 év alatt én is megtanultam, hogy mások jövedelmi viszonyait nem illik megkérdezni, bár ha megkérdezném biztos megmondaná. De az illemszabályok azért vannak, hogy betartsuk őket. Tehát halvány gőzöm sincsen a nyugdíjáról, de azért nem lehet rossz. Hálaistennek. Hát ennyit akartam ennek kapcsán írni, a következtetéseket meg mindenki levonja majd magának. Én meg vele együtt örülök az új autójának.
