Kicsit kiruccantam, leugrottam a Balatonhoz. Ausztriában élő és dolgozó barátaim hívtak magukhoz már lassan egy évtizede, végre összehoztuk a dolgot. Egy hétig Szlovákiában és Lengyelországban csavarogtak, aztán hazafelé felvettek és együtt mentünk a Balaton túlsó végén lévő nyaralójukba. Viszonylag jó utunk volt lefelé, odaérve megvacsoráztunk és egy jót beszélgettünk. Fél 12 volt mire ágyba kerültem.
Másnap hétfőn reggel után elugrottunk a szigligeti strandra és megmártottam magam a Balatonban. Bár a jegyváltásnál mondták, hogy vihar lesz, de mi azért csak bementünk, ha már olyan messzire elmentem. Mivel a vihar még odébb volt fürödtünk egy jó fél órácskát. Nagyon kellemes volt, nem véletlenül olyan népszerű hely ez a Balaton. A vize szép tiszta, a hőmérséklete is kellemes volt. Úgy hogy élveztem. Mikor kijöttünk már terelték is ki a népet a vízből, mert a vihar közeledett. Végül nem érkezett meg, de gondolom első a biztonság, amivel egyet is értek. Ott a strandon meg is ebédeltünk aztán mentünk haza. Egy-egy sör mellett jót beszélgettünk, igen mesélős hangulatban voltam, a végén már sajnáltam is, hogy majdnem mindig csak én beszéltem. De megnyugtattak, hogy semmi baj, élvezték.
A férj valamikor 30 évvel ezelőtt a tanítványom volt, egy igen jó képességű fiatalember, aki a technikumot (ugyanazt amit én) levelezőn, munka mellett végezte el. Hallgatóként dolgoztunk együtt, Tudományos Diákköri (TDK) dolgozatot csinált amelynek én voltam a konzulense. Úgy emlékszem szép helyezést értünk el az országos versenyen. Jó lett volna ha a tanszéken marad, de családi okok miatt inkább az ipart választotta. A feleség, kedves aranyos asszonyka, orosz-magyar szakos középiskolai tanár, most oroszt tanít Ausztriában. Amikor férjuram még egyetemre járt néhány évig tanított egy miskolci gimnáziumban.
Este már kicsit hamarább ágyba kerültünk. Kedd reggel pedig reggeli után elindultam hazafelé. Kiválóan utaztam, minden összejött. 9.51-kor szálltam vonatra és 12.45-kor értem Kelenföldre. Itt rögtön átszálltam a 4-es Metróra, elmentem a Keletiig, aztán a fél 2-es IC-vel elindultam Miskolcra. Még Miskolcon is szerencsém volt, mert a 31-es autóbuszból csak néhány az amely felmegy a kilátóig, nekem sikerült megcsípnem egyet. Így 6 órával az indulás után itthon voltam. Azért ez szép teljesítmény, Szigliget közeléből ennyi idő alatt hazaérni. Mint 65 éven túl lévő nyugdíjas anyagilag is jól jöttem ki a dologból. Nagyjából 700 forintomba került a hazautazás.
Azért megemlítenék két dolgot. A 4-es Metró valóban szép és valóban kevés az utas rajta. Legalábbis kora délután. Aztán a Keletiben érdekes a pénztári rend. Biztos emlékszik a kedves olvasó, hogy az aluljáróban vannak a pénztárak. Nem számoltam le, de legalább 10, ha nem több. Ezeknél a pénztáraknál sorakoztak az emberek. Az eloszlás természetes volt, oda állt az ember ahol gondolta, hogy hamarább sorra kerül. Ma ez úgy néz ki, hogy mindenféle ronda szalagokkal létrehoznak egy egy méter széles folyosót ott sorakoznak a jegyet vásárlók, elől pedig 4 pénztár működik, mindegyiknél áll egy-egy ember. Gondolom ahol felszabadul az ablak oda odamegy a sorból a következő. Tehát nincs tumultus a pénztárablakoknál, ott mindig csak egy ember van. Hogy ez miért jobb mint a régi rendszer nem tudom. Mindenesetre én nem álltam be mert tudtam, hogy fent is vannak pénztárak és ott is meg lehet venni a jegyet. 5 perc alatt meg is vettem a helyjegyemet és simán elértem a vonatot. Ha lent állok be a sorba nem értem volna el.
Summa summarum jó volt újra látni a Balatont, fürödni benne. Szerintem én akkor fürödtem benne utoljára amikor úgy 27 éve a szovjet szakszervezeti csoportot vittem le egy napra. Amikor a vezetőjük Jurij Filipovics olyan megvetően viszonyult a Fabulon plakáthoz. Ha valaki nem olvasta volna, itt megteheti.
