Lassan elszakadok már ettől a tanszékvezetői fekhelytől, de azért ezt még elmondom. A történet hőse az a kolléga, aki annak az ominózus megbeszélésnek volt az előadója, ahol a főnökünket elnyomta a jó ebéd és szundított egy picit, miközben ő beszélt. Ő már akkor is olyan 50 év körül volt, kissé vonalas, nem a legrugalmasabb fajta, mindemellett nagyon rendes ember.
Vele történt meg egy nyugat-németországi tanulmányút során az alábbi eset. Az egyik panzióban töltöttük az éjszakát, a szálláshoz reggeli is járt. A reggelihez nem egyszerre mentünk le, egyenként érkeztünk meg, ahogy elkészültünk. A panziós vicces ember volt, adott egy gumitojást megfelelő tartóban, ami pont úgy nézett ki mint egy igazi. Az ember az ilyesminek megörül, naná még megtisztítani sem kell, fogja a kést és finoman levágja a tetejét, hogy kikanalazhassa a sárgáját és már eszi is. Idáig nem jutottunk el, ugyanis a tojás teteje nem engedett, akárhogy is igyekeztünk felnyitni a késsel. Mindig kitért a kés elől. Mi elég hamar rájöttünk, hogy ez egy vicces dolog, jót nevetve letettük és vártuk a következő balekot. Aztán már a reggeli vége felé megjött az idősebb kolléga is. Persze mind ott maradtunk, még ha végeztünk is, mert ezt látni akartuk.
Tulajdonképpen az eleje nem is volt érdekes, hiszen ő is elkezdte cincálni a tojást, de ő nem jött rá, hogy ez egy vicc. Fejét csóválva letette, elkezdett valami mást enni, aztán nem hagyta nyugodni a dolog, egy idő után csak visszatért a tojáshoz, most már kicsit mérgesebben igyekezett felnyitni. Mi meg élveztük a dolgot, aztán elnevettük magunkat, ezzel megmentve a panziós tojását is. Természetesen a történet hőse is velünk nevetett, persze ő csak a természetének megfelelően, visszafogottabban.
Hát ezt akartam még elmondani. Ha valakit a teljes történet érdekel itt elolvashatja. A történet a 80-as évek végén született, de még a rendszerváltáson innen, amikor még volt Nyugat-Németország is, igaz, már nem sokáig. Egy szakestélyre írtam vidám felszólalásként. Úgy emlékszem akkor jól mulattak rajta.
Május utolsó napjainak egyikén a kora hajnali órákban néhányan a tanszékről bepréseltük magunkat nem kevés mennyiségű konzervvel és szalámival felszerelkezve, valamint néhány napi váltás fehérneművel és egyik kollégám legújabb öltönyével egy Zastavába (melyben a zsúfoltság érzését csak kismértékben csökkentette az a tény, hogy végül is egy tanszékvezetői Zastaváról van szó), valamint egy Daciába, kellőképpen felvonultatva a rothadó kapitalizmusnak (hadd irigykedjenek!) a fejlett és virágzó szocialista ipar eme reprezentánsait.
A vezérkaron kívül 2 ifjú titán foglalt helyet a vezérkocsiban, míg mi - ahogy a katonaságnál mondják - öreg harcsák a román csodában.
Hátam enyhe megfeszítése is elegendőnek mutatkozott a Zastava ajtajának kívülről történő bezárásához, majd miután mi is bepréselődtünk a világhírű román csúcstechnológia tárgyiasult formájába, elindultunk e modern újkori nyugati portyára.
A túravezető Avanti vezényszavát követően hosszabb-rövidebb indítózás után felbőgtek motorjaink, a töltés maximális értéket ért el a felelőtlenül exergia körfolyamat nélkül kialakított Otto motorjaink hengereiben. Idősebb – hőtant oktató - kollégám arcát enyhén kéjes érzés töltötte el, amit egy jó motoros csak akkor érez, ha gondolatban maga előtt látja a kellő légfelesleg tényezővel tökéletes égés során lejátszódó Otto körfolyamat minden egyes sarokpontját, kicsit már kacérkodva a Carnotálással is, mint klasszikus termodinamikai eljárással.
Homlokán a bőr enyhén megmozdult, majd ütemesen ráncolta homlokát, orrcimpája enyhén megremegett.
Az indulással együtt járó tranziens folyamat lezajlása után alias Szelíd motoros is állandósult állapotba került, arcán végtelen nyugalommal dőlt hátra a Dácia ülésében, majd ezt követően az ülés háttámláját ideiglenesen rögzítettük egy alkalmasan meghajlított feszítővassal.
Újabb nekirugaszkodás után meg sem álltunk csupán tankolni és anyagcsere folyamatainkat egyensúlyban tartani.
Az egyik tankolás után némi zavar támadt az egyik kocsi körül mivel az indítókulcs elfordítására a rendszer nem reagált. Rövid tanszéki értekezlet után megalakult a válságstáb amely később továbbalakult indítóbrigáddá. A brigád automatizálásban és elektronikában jártas tagjai kidolgozták a beavatkozás módját, azaz hogy konkrétan milyen szögben és hová kell tartani egy vasdarabot ahhoz, hogy az indító relé behúzzon. A tanszéki mérnökök a konkrét végrehajtásban jeleskedtek.
Hogy a tisztelt olvasók a képzeletüket is kellőképpen megmozgathassák, elárulhatom, hogy a feladatot a fürgeségéről, mozgékonyságáról közismert, súlyban hozzám közelálló tanszéki mérnök kolléga kapta.
Sajnos még ő sem volt elég fürge, és így fordulhatott elő, hogy egy másik résztvevő megörülvén a motor erőteljes beindulásának rögtön sebességbe tette a kocsit és már indult is. Ilyenformán nagy szüksége volt enyhén telt földimnek fürgeségére, hogy fél lábon ugrálva, félig a kocsiban ülve is fel tudja venni a kocsi egyre gyorsuló tempóját és közben be tudjon ülni.
Hasonló esetek elkerülésére zárt szabályozási kört alakítottunk ki. Amíg a vezető belepillantva a tükörbe meg nem látta szépreményű és törekvő ifjú kollégám kicsit izgatott, de mégis optimistán vigyorgó képét, a rendelkező jel nulla értéken maradt. A szabályozás mindvégig megőrizte stabilitását, csupán egyszer mutatkoztak enyhébb gerjedési jelek a végrehajtó szerv arcán, de ezt is külső zavaró jelek okozták, konkrétabban egy halom elég lágy konzisztenciájú kutyaszar, melyen lokális azaz helyi csúszás lépett fel. A csúszást egy újabb belső zavarkompenzációs kör küszöbölte ki, ennek külső megnyilvánulásai érdekes módon erős, indulatos kitörésben nyilvánultak meg. Egy pillanatra felmerült a kollektívában, hogy javasolni fogjuk a jövő évi Kazinczy díjra.
E rövid közjáték után a határig semmi lényeges nem történt. Ezt hamar leküzdöttük és már kora délután fitymálóan nézhettük az autóink ablakából a látszólag jobbnál-jobb, korszerűbbnél-korszerűbb cikkeket kínáló kirakatokat, tiszta utcákat, ízléses házakat, Mercédeszeket, Opeleket, Hondákat. Természetesen mi mindnyájan jól tudtuk, hogy ez az egész csak felszín, úri huncutság, a kapitalizmus úgyis folyamatos rothadásban van, ráadásul mindezt a szakadék szélén csinálja. Hideg dobozos sört hörpölgetve gondolatban együtt éreztünk a kapitalizmus igájában senyvedő elnyomott osztrák és német munkásság millióival akit a munkanélküliség, a magas infláció, a létbizonytalanság tart állandó stressz helyzetben. Világ proletárjai egyesüljetek! kiáltottam magamban miközben egy újabb dobozos sört engedtem le a torkomon, leöblítendő a kaviáros szendvicset melyhez nemzetközi árucsere folytán jutottam, 1 üveg orosz pezsgőt adtam érte.
Érdekes módon ez a pesszimisztikus, az elnyomott munkássággal szolidáris depressziós kép mindvégig velem maradt és e miatt éppen csak csipegetni tudtam egy-egy étkezés alkalmából. Időnként filozofikus hangulatba is kerülvén hosszasan méláztam azon, hogy vajon honnan fog a Szovjetunió búzát venni ha az egész világon győzni fog a kommunizmus?
Este érkeztünk meg egy nyugatnémet kisvárosba Galenbe. Némi feltűnést keltettünk mikor hangos konzervdobozzörgést hallatva az 50 fokon megolvadt szalámink enyhén átható szagát eregetve szakadt külsővel az egész napos úttól, áthaladtunk a szálloda napsütötte teraszán a napfényben fürdőző úri közönség között emeleti szobáinkba. A szállodában az egyik vendéglátó cég képviselője fogadott bennünket azzal, hogy hozzuk rendbe magunkat, mossuk le az út porát és az étteremben vacsorázunk a Cég vendégeként. Az étteremben a kapitalizmus béklyójában gúzsba kötött német munkásság elnéző jóindulattal és nem titkolt csodálattal szemlélte milyen gyorsan tüntettük el azt a nem csekély mennyiségű élelmet az asztalról, amit két pincér hordott fel röpke egy órás folyamatos kiszolgálással.
E könnyű estebédet követően rövid sétát tettünk a festői Galenben, majd nyugovóra tértünk.
Másnap szokványos üzemlátogatás, hidraulika, jövesztőkés, a műhelyben rend fegyelem, szorgos munka stb.. Hiába, meglátszik ki van a szakadék szélén.
Ebédre tiszteletünkre párolt őzgerinc volt. Előételnek hideg lazac, őzraguleves, majd desszert, fagylalt. Szolid 4 fogásos ebéd. Meg kell mondanom ebéd közben az őzgerinc után ideológiai önvizsgálatra kényszerültem, majdnem megrendült a marxizmusba vetett hitem, azonban hála a Marxizmus-Leninizmus Tanszék kiváló oktatási és didaktikai módszereinek rájöttem, hogy ez is csupán külcsín, a felszín felületessége, propagandafogás, hogy elfedjék a polgári ideológiák és közgazdaságtan gyermekbetegségeit.
Ezt követően egy hosszú megadó sóhaj után rávetettem magam a desszertre és a fagylaltra is.
Ebéd után megtanultuk hogyan lehet szundikálva üzemet látogatni miközben az ember szervezetében ádáz küzdelem zajlik hová jusson több vér? Az agyba-e vagy pedig az emésztés nem kis munkáját támogatandó, a gyomorba. Miután most is megúsztam a gutaütést a jóllakottságtól, felkészültünk a vacsorára. Szomorúan néztem többszöri hőkezelésnek kitett konzervjeimet és a gépkocsiban uralkodó 50 C fokos hőtől nyúlóssá olvadt szalámijaimat.
Könnyű vacsora (fokhagymával tűzdelt ürücomb tartármártással, tatárbifsztek, desszert és fagylalt) után nyugovóra tértünk, majd másnap reggel tovább utaztunk Bochumba. Itt egy hangyányi gond volt a szállássál mert kiderült, hogy a főpályaudvar melletti szállodában valami ok miatt a 2 ágyas szobákban csak egy elég keskeny franciaágy található. Rövid 2 óra és többrendbeli enyhébb becsületsértés után kialakultak az alvó párok, azonban az eloszlás elég messze volt az optimálistól.
Vendéglátóink vacsorával vártak bennünket. Az ideológiai megsemmisülés teljes tudatával, viszont annál nagyobb étvággyal fogyasztottam el böjtösnek éppen nem nevezhető 4 fogásos vacsorámat. Nem vagyok egy nagyevő fajta, de ez már nekem is sok volt. Visszatérve élménybeszámolómra 50 kilogrammos kollégámmal optimálisan kiterhelve a franciaágyat nyugovóra tértünk.
Reggel kimentünk Düsseldorfba a bányászati világkiállításra. Egyszer csak mit látnak szemeim, kik ülnek a szabadtéri büfé egyik árnyékos asztalánál? Egyik társtanszékünk prominens oktatói. Kicsi a világ. Rögtönzött tapasztalatcsere során megtudtuk, hogy hol mérik a legolcsóbb sört és virslit és barátságban elváltunk.
Kellően kitikkadva tértünk vissza Bochumba, most viszont nem volt meleg vacsora, így úgy döntöttünk, hogy konzervet fogunk vacsorázni. Szokatlan lehetett a szálloda elektromos rendszerének a több helyen egyidejűleg üzembe helyezett "Radoszty turiszta" márkájú szovjet vízmelegítő, mert átmeneti áramkimaradást okoztunk. A szálloda villanyszerelője kellett ahhoz, hogy újra beindulhassanak a vízmelegítők, csak most már nem egyszerre.
Persze mi nem kötöttük az orrukra, hogy mi voltunk, különben is csináljanak rendes elektromos hálózatot. Túlságosan rászokván a meleg (üzemi) ételre, így nem nagyon dobott fel a hideg kínálat, azaz nagykőrösi babkonzerv főzelék és többszörös hőkezelésnek kitett csabai szalámi. Végül franciaágyban velem szorongó szobatársamat kímélendő, a szalámi mellett döntöttem. Jól aludtunk csupán egyszer kerültem álmomban veszélyes közelségbe hozzá, azonban ő időben kimenekült alólam.
Este folytattuk kalandozásunkat a teuton lovagok földjén, elutaztunk Lünenbe. Kisváros, sok hideg sörrel, sok fogadóval, mértékadó gasztronómiai ízléssel, valamint egy bányagépgyárral.
Itt reggelire főtt tojást kaptunk. A vendéglős vicces hangulatban volt, adott egy gumiból készült, látszólag főtt tojásnak kinéző műtojást. Minden reggelihez újonnan érkező kolléga elé odahelyeztük és jókat röhögtünk mikor késsel marcangolni kezdték. Legkitartóbb idősebb vezető oktató kollégám volt, aki értetlen grimaszok közepette nyiszálta, majd megadóan letette az asztalra. Nem hagyta azonban a dolog nyugodni, újra próbálkozott a tojás felnyitásával. A fiatalság tiszteletlen röhögése mentette meg a vendéglős tojását.
Hazafelé menet csak egy falusi magánháznál álltunk meg aludni. Ez is elegendő volt ahhoz, hogy barátom ott felejtse a beszámoló elején említett legjobb zakóját. Ezt követően, ha jókat akartunk röhögni azzal húztuk, hogy a gazda azóta ebben szedi ki a ganét a tehenek alól, de mivel szép világoskék színű volt, a permetezéshez is jól megy. Egyébként a zakót később utánunk küldték a háziak.
Késő délután léptük át a magyar határt, és a család nem kis örömére hamarosan hazaérkeztünk.
